Alázattal segíteni az embereken
Szerzetesi hivatás Kárpátalján
Lázár Ilona, a Caritas Socialis Nővérek Közösségének (CS) tagja múlt év szeptemberében járt először Kárpátalján, hogy szerzetesközösségének kültagjaként felmérje, milyen módon segíthetne az itt élő elesett embereken. Ilona nővér az ungvári római katolikus plébánián talált szolgálati helyére, ahol november óta él és dolgozik. Egy rövid beszélgetés erejéig arra kértük, meséljen szerzetesi életútjáról, ossza meg olvasóinkkal vidékünkkel kapcsolatos első élményeit, tapasztalatait.
– A Caritas Socialis Nővérközösséget a múlt századelőn alapította egy bécsi asszony, Burjan Hildegard, aki egy olyan apostolkodó közösséget kívánt létrehozni, mely kevésbé kötött formája által a mindig időszerű szociális munkával, segítőszolgálattal (pl. családok, öregek, elhagyatottak gondozása, plébániai munka, ifjúsággondozás stb.) akarja Krisztus szeretetét a világba közvetíteni – meséli Ilona nővér. – Jómagam, érezve az elhivatást, sokáig kerestem azt az életformát, mely révén hasznossá tehetem magam mások számára. Mivel fiatalságom idején Magyarországon éppen feloszlatták a szerzetesrendeket, külföldön próbáltam szerencsét. Nagyon hosszú volt az út, míg megtaláltam azt a szerzetesi közösséget, ahová be tudtam illeszkedni, ahol jól éreztem magam.
– Történt mindez 1984-ben, Bécsben. Elvégeztem a Szociálismunkás-képző Akadémiát, majd a rendszerváltást követően hamarosan visszahívtak Magyarországra, mivel az ottani egyháznak égető szüksége volt képzett szakemberekre. A Magyar Püspöki Kar határozata alapján 1991-től részt vettem az egyházmegyei karitászok szervezésében.
– Nagy munkát jelentett a közösségek életre hívása?
– Az emberek lelkében nagyon sokat rombolt a kommunista diktatúra. Harcot kellett vívni félelmeikkel, bizalmatlanságukkal, és rávenni őket arra, hogy merjenek gondolkodni, önállóan cselekedni. Ennek ellenére majdnem úgy éreztem, aratni érkeztem Magyarországra, mert a hívő emberek hamar meglátták, milyen sokan vannak, akik lelki, testi támaszra szorulnak. A legtöbben csak annyit kérdeztek: hogyan segíthetek? Lényegében csak formát kellett adni lelkes tenni akarásuknak, megszervezni tevékenységüket.
– Hogyan jutott el Kárpátaljára?
– Múlt év szeptemberében, egy bécsi segélyszervezettel jártam itt először, mégpedig Munkácson. Az első benyomásom, megvallom, eléggé elrettentő volt. Az autó ablakából néztem a lepusztult házakat, az elhanyagolt, szemetes külvárosi utcákat, az embereket, és úgy éreztem, túl kevés vagyok ahhoz, hogy bármit is tehessek értük. Az utolsó estén aztán részt vettem a székesegyházban tartott misén, és megismerkedtem Majnek Antal püspök úrral. Nagyon közvetlen volt velem, és röpke fél óra alatt meggyőzött, hogy maradjak Kárpátalján, ahol bőven akad tennivaló. Novemberben költöztem Ungvárra, s rövid idő alatt sikerült megszeretnem a vidéket.
– Honnan indult és hol tart az „építkezés”?
– Első lépésként megismerkedtem a plébánián működő ifjúsági hittanközösséggel és a helyi Camilliánus családokkal, melyek jó alapnak bizonyultak a további munkához. Megalakítottuk az Ungvári Ifjúsági Karitaszt. Karácsonykor már sikerült megvendégelnünk a plébániánkhoz tartozó egyedül álló időseket és kedves műsorral tenni számukra tartalmasabbá az ünnepet. Természetesen időbe telt, míg szert tettem egyfajta helyismeretre, megjegyeztem a neveket, az arcokat, megismerkedtem a közösségen belül tevékenykedő emberekkel. Az egyik Camilliánus családon belül aztán megfogalmazódott az ötlet, hogy szükség lenne egy szeretetkonyhára, amivel számos magatehetetlen, egyedül álló emberen segíthetnénk. Március ötödikén aztán be is indult a konyha, ahol hetente négyszer hatvan ebéd került kiosztásra. A kihordásba már a fiatalok is bekapcsolódtak, így a nagyobb távolságra lakókat is folyamatosan el tudjuk látni meleg étellel.
– Távlati tervek?
– Természetesen vannak. Szükség lenne egy Karitasz-házra, egy megfelelő működési feltételekkel rendelkező irodára. Létre kell hozni egy pontos kartotékrendszert, illetve frissíteni, bővíteni a már meglévő adatbázist, hogy lehetőség szerint minden rászorulóról tudjunk. Fel kell kutatnunk továbbá az ún. „szégyenlős” szegényeket, akik nem állnak nap mint nap a plébánia ajtaja előtt, de szintén segítségre szorulnak. Emellett szeretném megteremteni a lelki támaszadás lehetőségét és módját, amire legalább annyira szükség van, mint a fizikális támogatásra. Egy-egy jó szóra, közös imádságra mindenkinek szüksége van, legyen az egyedül álló idős ember, túlterhelt édesanya, kereset nélküli családapa vagy változó korban lévő fiatal. A mi feladatunk, hogy megtaláljuk és segítsük őket, egyként a sok közül, alázattal.
P. Zs.