Faludi Ferenc: Forgandó szerencse

2002. augusztus 30., 02:00 , 85. szám

Fortuna szekerén okosan ülj,

Ugy forgasd tengelét, hogy ki ne dülj,

     Ha szépen vezetett,

     Ha miben kedvezett,

Ha miben kedvezett, meg ne örülj,

  Fortuna szekerén okosan ülj –

  Fortuna szekerén okosan ülj.

  

Jó kedve s kereke egyaránt jár,

Forgandó, változó, ma kinccsel vár,

     Holnap lenyomorít,

     És megint bóldogit,

És megint bóldogit, elhigyjed bár,

  Jó kedve s kereke egyaránt jár –

  Jó kedve s kereke egyaránt jár.

  

Érdemre nem tekint, szemtelen, vak,

Kire ma vont-aranyt, holnap szürt rak,

     Tudják, kik táborát

     Lakták és udvarát,

Lakták és udvarát, sok nagy urak,

  Érdemre nem tekint, szemtelen, vak,

  Érdemre nem tekint, szemtelen, vak.

  

Hol édes jó anyád, hol mostohád,

Dolgárul senkinek számot nem ád.

     Megböcsül, megaláz,

     Magasztal, legyaláz,

Magasztal, legyaláz, bút hoz reád,

  Hol édes jó anyád, hol mostohád,

  Hol édes jó anyád, hol mostohád!

  

Faludi Ferenc költői eszközökkel és versbe szedve mondja el az emberi élet egyik legalapvetőbb felismerését, hogy a szerencse forgandó. Lehet az ember bármilyen fiatal, ha már képes arra, hogy megfigyelje saját és mások életének alakulását, egészen bizonyos, hogy ezt azonnal fel fogja ismerni. Az egészséges lélek jó arányérzékkel értelmezi a változásokat, s azokat néha a borúsabb, néha meg a derűsebb oldaláról értelmezi. Az ettől eltérő lelki beállítottság a végletek felé tör. Van, aki a jónak minősíthető fordulatban is csak saját szerencsétlenségét véli felismerni, s van olyan is – ez a másik véglet –, aki még az egyértelmű sorscsapáskor is mosolyog, nem érez fájdalmat. Nyelvünkben élnek olyan kifejezések, amelyek mind a két szélsőséges szemléletet megjelenítik, most mégis idézzünk föl pár olyan állandósult szókapcsolatot, amelyek a szerencse forgandóságáról szólnak. Ilyen a „hun kerek, hun talp” nagyon szemléletes megállapítása, ilyen az „egyszer hopp, másszor kopp”, vagy a „derűre ború, borúra derű”.

Ember legyen a talpán, aki meg tudja mondani, hogy a cseperedő lélek vajon mi által jut ezen igazságok közelébe: a nyelv megállapításait ismeri föl a jó és a rossz forgandóságában, vagy az élet változatossága mondatja ki vele az idézett tömör igazságokat.

Penckófer János