Varga Melinda: „Ismét játszani szeretnék”
Isten éltesse!
A napokban ünnepli születésnapját a Muzsalyban élő Varga Melinda színművésznő, akit a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház oszlopos tagjaként ismerhetnek a rajongók. Egy ideje azonban „igazoltan hiányzik” a próbákról és az előadásokról, mivel januártól egy mosolygós, édes kisbaba boldog édesanyja.
– Mivel jár az anyaság egy hivatásos színész számára?
– Hét hónapos kismamaként még játszottam a Dorottyában, igaz, egy kissé hozzám kellett „alakítani-domborítani” a szerepet. Ezt megelőzően Vénuszként kissé már tartottam a szerep szerinti falmászástól, így nem is bántam, ha a szabadtéri előadásokon ezt a jelenetet elmosta az eső... Most már nagyon vágyom vissza, hiányoznak a színésztársak, a próbák, a kihívások, a színpad, a közönség. Veronika lányunk már hét hónapos, viszonylag könnyű ellátni, így ősztől ismét játszani szeretnék.
– Te azon kevesek közé tartozol, akik kisebbségben élőként vették a bátorságot, és nekivágtak a budapesti színművészeti főiskolának. Nagy kudarcként élted meg az utolsó rostán való kiesést?
– Igen, nehéz volt feldolgozni a történteket. Most úgy látom, én minden tőlem telhetőt megtettem, hisz hatszáz jelentkező közül bekerültem az első húszba, ami szintén nem kis teljesítmény. Nagyon erős volt a mezőny, együtt vizsgáztam például a mára sztárként ismert Bodó Viktorral és Dobó Katával. Ez a vonat most már véglegesen elment, de bízom a társulatunkban, ahol otthon érzem magam, és színészbarátaimban, akiktől szintén nagyon sokat tanultam és tanulhatok a továbbiakban is.
– Emlékezetes születésnap, különleges ajándék?
– Volt ez is, az is. A 16. születésnapomra például egy tigrisboxer kölyökkutyát kaptam ajándékba, amit nagy örömömre én nevelhettem fel. Egy télen aztán Bébi kilenc kiskutyával lepett meg bennünket, felborítva az egész család megszokott életmenetét. Naponta többször kellett tisztába tenni, etetni a kölyköket, aztán pedig megbízható gazdát találni nekik. Akkor megfogadtam, hogy többé soha nem akarok kutyaalmot látni. A legemlékezetesebb születésnapom a huszadik volt, amit baráti körben ünnepelhettem. A „szűk” csapat 30-35 fiatalt jelentett, akikkel reggelig buliztunk, táncoltunk. A színházban is rendszeresen felköszöntjük egymást, apró ajándékokkal kedveskedünk az ünnepeltnek. Nagyobb bulikat időhiány miatt nemigen szervezünk, a baráti figyelmesség, közös koccintás azonban soha nem marad el.
– farkas –
