„Az életben vagy mi győzünk, vagy minket győznek le”

Vaszilina Marko húsz évvel ezelőtt, egy rosszul diagnosztizált influenza alapú agy- és gerincvelő-fertőzés miatt vált egyik napról a másikra mozgásképtelenné. Az alig harmincéves, kétgyermekes ungvári családanya három hó­napig feküdt szinte teljesen bénán, míg egy idegsebész fel nem figyelt rá és azt nem mondta: képes lesz újra járni.

A diplomás közgazdász ekkor új reményt kapott, emberfeletti küzdelmek árán ismét lábra állt, és második kategóriás rokkantként élte tovább az életét. 1991-ben azután egyik alapító tagja volt a mozgássérültek Opti­miszt elnevezésű egyesületének, melynek azóta is vezetője.

– Hogyan született az ötlet, hogy létrehozzák a mozgássérültek szövetségét? – kérdeztük a kivételes akaraterővel és tenni akarással megáldott Va­szilinát.

– A betegségem alatt számos hasonló helyzetű emberrel hozott össze a sors, akik valamennyien arra panaszkodtak, hogy nem találják helyüket a társadalomban – nincs munkájuk, a rokkantsági nyugdíj nem fedezi megélhetésüket, nem járnak társaságba, nincsenek barátaik stb. Megoldásra váró probléma tehát akadt jócs­kán, ezért 1991-ben néhányan elhatároztuk, hogy felkutatjuk az Ungváron élő mozgássérülteket, és egy civil szervezet létrehozásával megpróbálunk a segítségükre lenni.

– A kezdetekkor milyen lehetőségeik voltak a segítségnyújtásra?

– Miután 25 fővel megalakítottuk a mozgássérültek Opti­miszt elnevezésű egyesületét, első lépésként megszereztük az első kategóriás rokkantak nyilvántartási adatait, majd egyenként felkerestük az érintetteket, felmértük, kinek mire van, mire lehet szüksége, és igyekeztünk felvállalni napi gondjaik egy részét. Elértük például, hogy az ungvári városi tanács döntése értelmében az első kategóriás rokkantak 50%-os kedvezményt kaphassanak a kommunális szolgáltatások és a felhasznált villanyáram díjára. Bekapcsolódtunk továbbá a városi tanács és a helyi Vöröskereszt humanitárius segélyprogramjaiba, hogy az általunk képviselt mozgásképtelen emberek is részesüljenek ilyennemű támogatásban.

– Miről szól ma a több mint egy évtizedes múltra visszatekintő egyesület tevékenysége?

– Az eltelt időszak alatt sikerült elérnünk, hogy mára főként érdekképviselettel és érdekérvényesítéssel foglalkozzunk. Egyesületünknek jelenleg 3500 regisztrált tagja van, köztük 340 testi, illetve szellemi fogyatékos gyermek. Négy alapprogramot működtetünk: jogi-információs szaktanácsadás, szakképzés, rehabilitáció és szociális támogatás. Nagy áttörést jelentett az egyesület számára, amikor 1995-ben sikerült felvenni a kapcsolatot az amerikai Kaun­terpart Alapítvánnyal, amely – a perecsenyi külképviselet közreműködésével – számos pályázatunkat elfogadta. A sikerre vitt projektek közé tartozik a lassan önállósuló Optimiszt Gyermekrehabili­tációs Központ, az „Optimiszt 2000” Számítástechnikai Központ, a másfél éve hatékonyan funkcionáló rehabilitációs tornaterem, illetve az állandó jelleggel működő koordinációs iroda.

– Távlati terveik?

– Szeretnénk felkarolni azokat a fiatal fogyatékosokat, akik megfelelő szaktudás birtokában képesek lennének munkát vállalni, ezáltal biztosítva maguknak a megélhetést és normális életvitelt. Terveink között szerepel továbbá egy szo­ciális foglalkoztatási rehabili­tá­ciós központ létrehozása, azon fiatalok számára, akik szeretnének továbbtanulni. Egyelőre négy szak­­mában gondolkodunk: a testi fogyatékosok számára számítógép-kezelő, könyvelő, titkár-referens, szabás-varrás; a szellemi fogyatékosok számára pedig kertész­kedés.

– Mindez nem tűnik egyszerű feladatnak...

– Aminthogy nem is az. Ugyan­akkor eddig még minden kezdeményezésünk úgy indult, hogy a legtöbben azt mondták, ez nem megvalósítható, erre még nem érett meg a helyi társadalom, hiányzik a megfelelő közeg, az anyagi háttér stb. Ezzel szemben valamennyien azt vall­juk, hogy az élet folyamatos küzdelem a körülményekkel, amely­­ben vagy mi győzünk, vagy minket győz­­­nek le. Egy biztos, nem nézhetjük tétlenül, hogy az okos, jószívű fiatalokból néhány év alatt meg­­­keseredett, öreglelkű emberek váljanak, csak azért, mert az ál­lam egyelőre nem ké­pes számukra munkahelyeket teremteni, biz­tosítva a társadalmi megbecsülést.

– Kudarcok?

– Egyik keserű tapasztalatunk, hogy a rokkantak szinte esélytelenek a munka­erő­piacon, akkor is, ha ren­delkeznek valamilyen szakképesítéssel. A törvény kimondja, hogy egy adott vállalat minden 15 egészséges alkalmazott mellett köteles egy munkaképes rokkant személyt is foglalkoztatni. A gyakorlatban azonban a vállalatok inkább fizet­nek büntetést (minden rokkantaknak fenntartott munkahely után egy átlagbért), csak ne kelljen fogyatékos embert alkalmazniuk. Egyesületünk szeretné elérni, hogy legalább ezen pénz­össze­geket fordítsák a rokkantak képzésére, hogy ne „nyugdíjasként” tengessék életüket, hanem saját keresetükből is megéljenek.

– Mi ad Önnek, Önöknek erőt a gyakran szélmalomharcnak tűnő küzdelmekhez?

– Nekem, személy szerint a családom. Férjem, Zoltán, aki betegségem ellenére is mellettem maradt, Szilvia lányom és Róbert fiam, akik ugyancsak érzékenyek a szociálisan hátrányos helyzetű emberek iránt, és igyekeznek mindenben a segítségemre lenni. Az egyesületnek mint közösségnek az elért célja­ink, sikereink jelentik az erőforrást, és azon fiatalok példája, akik nem adták fel, képesek egyetemre járni, felülkerekedni nemcsak sorsukon, hanem az egészséges emberek előítéletein is. Végezetül pedig az isteni és emberi jóakaratba vetett hit az, ami átsegít ben­nün­ket a nehézségeken.

Popovics Zsuzsanna

A Szövetség címe: Ungvár, Pidhirna u. 25. Tel/fax:(031-22) 61-6-138