A hitel

2002. szeptember 13., 02:00 , 87. szám

Széchenyi István híres Hitel című könyvében a hitel mint pozitívum és a fejlődés motorja szerepel, aminthogy abban az időben valóban az erő és a tőke koncentrálását jelentette. A gróf nem láthatta előre a mai világot: az aranyfedezet nélküli pénzek áramlását, a tőke nemzetek fölötti koncentrációját és a kormányokat, amelyek fedezet nélküli pénzek tömegét veszik fel a költségvetési lyukak betömésére, az alaptalan jólét fenntartására, és egyben politikai regnálásuk meghosszabbítására. Sajnos, a hitelek már nem a határidőre megtérülő fejlesztésekről szólnak, az államok nagyobb része a Világbank jóvoltából adósságban úszik. Azután előbb-utóbb összecsapnak a fejük fölött a hullámok. A soros áldozat most éppen Argentína, összeomlott gazdaságával, zárolt bankjaival, tönkrement pénzével.

A néhai Antall József magyar miniszterelnök is birkózott a kádári gulyáskommunizmus által hátrahagyott adóssággal. Miniszterelnökünk rosszul, úriemberként tette fel a kérdést: fizetni vagy nem fizetni. Ha nem fizetünk, bizalmat veszít az ország, ha fizetünk, évtizedekig nyöghetik még az unokáink is a kamatok kamatjait. Akkor tizenkétmilliárd dollár volt Magyarország adóssága, s a jó lépés az lett volna, ha a szabadon választott magyar kormány beperli a Világbankot, és huszonötmilliárd dollár kártérítést követel, mert az egy rab ország rabtartóinak pénzt adott, meghosszabbítva ezzel a magyar nép szenvedéseit és elodázva a kommunista rendszer bukását. Végül persze meg lehetett volna egyezni az adósság törlésében, és ötmilliárd dollár kártérítésben.

Sajnos abban az időben a talpig becsületes miniszterelnök mellett sötét és simlis alakok ezrei kerültek helyzetbe, és Magyarország nemcsak az adósságaival bánt hozzáértés nélkül, de kölcsönt is pancser módon adott. Például Kárpátaljára, a beregszászi kórház építésére egymillió dollár hitelt nyújtott állami garancia nélkül, a megyei tanács becsületszavára. Ma persze az ukrán állam nem fizet, és igaza van: nem kért kölcsönt, és nem adott garanciát a visszafizetésre. Az akkori magyar diplomácia tukmálta rá a hitelt, ő tudja, miért. Ma már a magyar fél a veszett fejsze nyelével is beérné, és belement abba, hogy a pénz egy részét költsék a kárpátaljai magyar iskolákra. Erre megkapta az ígéretet, de még egy fillér törlesztés sem történt ilyen módon. Tudom, felmerül mindenkiben a gondolat, milyen egyszerű lett volna abból a töméntelen pénzből egyenesen a magyar oktatási intézményeket támogatni; a kórházépítés állami feladat, úgyis felépült volna. Különben a megnyitóján elfelejtették üdvözölni a magyar konzulátus munkatársát, nem hangzott el a magyar himnusz, és történt még egynéhány ilyen apróság.

Hát így állunk a hitelekkel. Kölcsönt nemcsak kapni, de adni is tudni kell, mert ma már a hitel nemcsak építésre, de rombolásra is kiválóan alkalmas.

Tithli