„Ránk mosolygott és nyújtotta a kezét”

Sok hűhó a gyermekért

A technika rohamosan fejlődik ugyan, az azonban még ma sem megoldható, hogy minden gyermekre vágyó nő szülhessen. Kárpátalján is számos család mozgat meg minden követ, hogy gyermekzsivaj töltse be a házat. Először különböző orvosi módszerekkel próbálkoznak, majd végső megoldásként marad az örökbefogadás. A gyer­mek­ottho­nokban akad is szép számmal családra vágyó apróság, akiknek elvileg az volna a legjobb, ha minél előbb szülőkhöz kerülnének. Ez azonban mégsem ilyen egyszerű.

Sanyika féléves volt, amikor mostani szülei kiválasztották őt a szolyvai gyermekotthonban.

– Kisfiút szerettünk volna – me­séli az anyuka –, és mindenképpen fél év körüli csecsemőt. Ami­kor elindultunk, hogy kivá­lasszunk egy gyermeket az otthonban, először be sem engedtek bennünket. Miután végre bejutottunk, járkálni kezdtünk a kiságyak között, és egyre csak szörnyülködtünk a látványon. Először nem tudtuk, kit is válasszunk. Leg­szí­ve­sebben mind­­egyiküket elvittük volna. Aztán az egyik gyermek ránk mosolygott és felénk nyújtotta a kezét. Nem is kerestünk tovább.

A leendő szülők megvettek minden szükségesnek vélt holmit, de majd félévi utánajárásba került, hogy a kicsi használhassa is ezeket. Az igénylés bejelentése után a megfelelő iga­zo­lások begyűjtése következett (egész­ségügyi, munkahelyi, rend­őrségi stb.). Miután ezek meg­voltak, beadták a kérvényt és várták a bíróság döntését. Köz­ben továbbra is egyre-másra kérték tőlük a különböző igazolásokat, hogy aztán visszaadják őket, mondván, ezekre nincs is szükség. A szülők folyamatosan hívták a szolyvai intézetet a kicsi egészségi állapotáról érdeklődve, s mindannyiszor megnyugtató volt a válasz, pedig…

– Február végén azt a felvi­lá­go­sítást kaptuk, hogy a kisfiú egy kicsit megfázott, ezért néhány napja a munkácsi gyermekkórházban ápol­ják – meséli az apa. – Munkácson azonban azt mondták, a gyerek súlyos beteg, és már hetek óta kezelik. Gyógyszert vettünk neki, és minden erőnkkel igyekeztünk meggyorsítani az eljárást, aminek már csak a „formális” része volt hátra.

Az akció végül sikeresnek bizonyult: négy hónap múlva hazavihették a csöppséget, aki ekkorra már 11 hónapos volt, de még ülni sem tudott.

– Fél éven belül utol­érte kortársait – mondja büsz­kén az anyu­ka –, s most már nem is látszik rajta, hogy az élete nem szerető családban indult. Csak kevesen tudják, hogy ő nem a mi gyermekünk, nem vertük nagydobra, csak a legközelebbi rokonoknak mondtuk el. Előbb-utóbb persze eljön majd az az idő, amikor el kell mondanunk Sanyikának, hogy valójában nem mi vagyunk a vér szerinti szülei, de még nem tudom, hogyan közöljem ezt vele. Megvárom a megfelelő alkalmat, amikor mindannyian készen leszünk a nagy beszélgetésre, és csak reménykedni tudok abban, hogy nem valaki mástól hallja meg a hírt. Egyébként, ha az egészségünk és az anyagi hátterünk megengedi, szeretnénk később még egy gyermeket kivenni az otthonból.

A szolyvai intézet munkatársai biztosították a nevelőszülőket afelől, hogy a kisfiú vér szerinti anyja nem találhat rá a gyermekre. Az ő fia meghalt, amikor lemondott róla, hogy aztán újraszülessen egy családban, ahol már várták az érkezését, ahol szeretik és fontosnak érezheti magát.

– jázmin –