Kemény munka, hosszú turnék
Egy császlóci magyar a Kijevi Operaházban
A császlóci születésű Kiss József 1989 óta a Kijevi Állami Operaház előadóművésze. Ez idő alatt számos klasszikus operában lépett fel, beutazva a fél világot.
– Kézenfekvő a kérdés, hogy miként lesz egy ungi fiatalemberből fővárosi operaénekes?
– Soha életemben nem gondoltam, hogy az operában fogok dolgozni, mert mióta az eszemet tudom, kamionsofőr szerettem volna lenni. Édesapám aztán másként döntött, hétévesen zeneiskolába íratott, mondván, „hadd váljék úriember a gyerekből”. Tangóharmonikán játszottam, aztán felvettek az Ungvári Zeneművészeti Szakiskolába, ahol Kiss Valéria volt a tanárom. Ő fedezte fel a énektehetségemet, amit aztán maximálisan igyekezett a felszínre hozni. Az igazsághoz tartozik, hogy mindig is hiányzott belőlem az ambíció, szüleim és tanárom nógatása nélkül ma talán valóban egy nagy teljesítményű kamionnal járnám a világot, és minden bizonnyal jól is érezném magam.
– Ehhez képest előbb a konzervatórium, majd az operaház következett...
– A tanárnőm és a szüleim unszolására végül mégis elutaztam Kijevbe, ahol minden vizsgadrukk és különösebb aggodalmaskodás nélkül „eljárogattam” a felvételi vizsgákra. Legnagyobb meglepetésemre felvettek, és huszonévesen a Pjotr Csajkovszkij nevét viselő Kijevi Állami Konzervatórium hallgatója lettem. Még ma is emlékszem, milyen emelkedett lélekkel léptem be a konzervatórium épületébe, mennyire meghatott a hatalmas, gazdagon díszített aula, ahol először ébredtem rá, milyen nagy dolog, hogy egyáltalán ott lehetek és tanulhatok. Öt évvel később aztán frissdiplomásokként már azon hezitáltunk az évfolyamtársaimmal, merre tovább, ki hol tud majd elhelyezkedni? Az egyik barátom vetette fel az ötletet, hogy kérjek meghallgatást az operaházban, hisz semmit sem veszíthetek. Röviddel később már ott álltam a művészeti tanács előtt. A sors úgy hozta, hogy alkalmasnak találtak, és azóta az operában „énekelgetek”...
– Szakmailag mit jelent az operaház tagjának lenni?
– Most mondjam azt, hogy olyan, mint a gépkocsivezetők között Forma–1-es versenyzőnek lenni? Félretéve a tréfát, ez is munka, időnként meglehetősen kemény és fárasztó. Ugyanakkor változatos és színes művészhivatás is, ami jó esetben soha nem hagyja elfásulni az embert, sem fizikai, sem szellemi értelemben. Olyan hivatás ez, amely bőven szolgál kihívásokkal. Ilyen például, amikor szinte egyik napról a másikra kell megtanulni, majd színpadra vinni egy új operát, vagy amikor a napi három előadáson három különböző nyelven énekelünk. Ez főként a külföldi turnék alkalmával fordul elő, hisz olyankor a megrendelő a „főnök”, és mindenkit szerződés kötelez. Ez év tavaszán például két hónap alatt készítettük el a Carment, amit franciául énekeltünk. Egyébként, ha választhatok, én legszívesebben olaszul énekelek, mert dallamos és jól „tűri” a hangtorlódásokat.
– Milyen tervekkel tekintenek a következő operaévad elé?
– A szabadságolási idény augusztus végéig tartott, majd gyorsított próbákon készültünk a múlt évi terrortámadás áldozatainak tiszteletére rendezett szeptember 13-i nagyszabású emlékkoncertre, ahol Mozart Rekviemjét adtuk elő. Az évadnyitó előadás hagyományosan a Tarasz Bulba nagyopera, ezenkívül pedig a Háború és béke operagigász rövidített, négyórás változatát próbáljuk majd.
– Vannak magyar ajkú kollégái?
– Az énekesek között nincsenek, a zenészek között azonban mindig akad kettő-három. Főleg a turnék során jár össze a „magyar csapat”, amikor általában egy kupéban utazunk a vonaton, és jókat nótázunk egy-egy adag hazai szilvórium mellett. A két-háromhetes turnék célállomása Németország, Franciaország, Svájc, illetve kétévenként Dánia.
– Mennyire népszerűek az operaelőadások az ukrán fővárosban?
– Bármennyire furcsa, szinte minden előadást telt ház előtt játszunk, csakúgy, mint a baletttársulat. Kijev mégiscsak nagyváros, van értelmisége, emellett állandó nézőink a nagykövetségek és a külképviseletek dolgozói, akik előszeretettel jönnek az operába kikapcsolódni.
– A komoly operaelőadásokba mennyire „fér bele” egy-egy színpadi tréfa?
– Mi sem maradunk el a többi színház mögött, ha a kollégák ugratásáról van szó, hisz a jó poénokat egyszerűen nem lehet kihagyni. Az egyik jelenetet például egyenruhában, katonacsizmában játsszuk, és a forgatókönyv szerint pár percre fél térdre kell ereszkednünk. Egy alkalommal ezen idő alatt lehúztuk az egyik kollégánk lábáról a csizmát, és mire menetelnie kellett, egy szál zokniban állt a színpadon...
Popovics Zsuzsanna
