Kiss Benedek: Őszi döbbenet

Kókadó lombok,

csontváz-koboldok,

szeretlek titeket is –

véremért

meg

mért zsaroltok?

Mi ez a döbbenet bennem,

mintha először történnék meg

az ősz?

Mintha először történnék minden?

Akárha

mindenért

én lennék felelős!

Rombolódik a testem,

bennem is apad a láz,

mégsem kívánok elmenni még,

ám kísért, aminek láttam színét:

november árnya

csontig gyaláz.

Föl szívem, azértis,

égj csak!

Ha már künn dühöng

az évszak,

ne légy kegyetlen

önmagadhoz –

égj csak!

Igaza van annak, aki állítja, hogy az évszakok megfigyelése már maga a boldogság. Igaza van. És nem is halovány e boldogság. Hálásak lehetünk a sorsnak, hogy élvezhetjük, miként mozdul meg bennünk valami tavasszal, amikor mély sóhajtással feléled a természet. Minden évben felejthetetlen emlékekre hív a nyár, csak adjuk át magunkat a forró kiteljesedésnek. Az ősz pedig mindig külön csoda, külön pompázat, akár a téli táj, a havazás bűvölő csöndje...

A négy évszakban évről évre felismerhetjük a születésünkkel és halálunkkal teljes életünket, annak valamennyi átmeneti szépségét. Költészetünk pedig igen gazdag ezen szépségek részletezésében. Rendkívül összetetten és árnyaltan kapcsolja az évszakokhoz emberi jellegzetességeinket, a létezés kimondhatatlanságát, mulandóságát. Kiss Benedek verse, az Őszi döbbenet az ember talán legfájdalmasabb szembesüléséről szól. Arról a pillanatról, mikor felismerjük a test rombolódását, a láz – vagyis az életerő, életkedv – múlását. Ám eszünk hiába mondja, ebbe bele kell nyugodni, a szívünk ezt sohasem érti meg. Neki a biztos tapasztalatokon kívüli világ az otthona. Bizonyára az a hely, amely a négy évszakot is magába foglalja.

Penckófer János