Kripta

„Vándor, állj meg, s mondd meg Spártának, itt nyugszik hű fia, ki a hazáért vérzett el” – ez olvasható a hegyoldalban, az út fölé magasodó szürkemárványból készült kripta oromzatán. A felirat teljesen ép, talán ez az egyetlen épségben maradt eleme a kriptának, mely szétverve, feldúlva, kifosztva áll, mint általában a temetkezési helyek erre mifelénk, Európának ezen a részén. Igaz, a rombolás évezredekkel ezelőtt is divat volt, például dacára az athéni régészek igyekezetének, Spártából a színház romjain és néhány márvány síremléken kívül alig maradt ránk valami. Azt hiszem, a szóban forgó kripta felirata is valamelyik spártai síremléket idézi.

Ha nem tudnám, kinek szánták e mondatot, fellengzősnek, túlzónak tartanám, de az az ember, kinek nyughelyén olvasható, megérdemelte a kőbe vésett dicséretet. Acél László tanfelügyelő, iskolaépítő a népoktatást szervező, a közért élő-haló ember volt a századfordulón. Kis családi birtokukon építtette a kriptát felesége, Perényi Lujza.

Az egyetlen kőépület volt ez a borházak között, és csak kevesen tudják, hogy majdnem hat hónapon keresztül élő lakója is volt a rideg nyughelynek. 1944 tavaszán gettóba kellett vonulnia a város zsidó lakosságának, majd két héttel később bevagonírozták és lágerekbe szállították őket. Egy fiatalasszony is megkapta az idézést, keresztény férje és gyermekei otthon maradhattak. De az asszonyka nem vonult be, eltűnt. Keresték, nyomoztak utána. Többször is lecsapott a csendőrség a férj szüleinek borházára, amely a családi szőlőben állott, ahová a férj rendszeresen kijárt dolgozgatni, és amely csak néhány száz méterre volt a kriptától. Jött az ősz, bevonultak az oroszok, a fiatalasszony leköltözött a hegyről, és akkor vált köztudottá – amit azért elég sokan tudtak, mert az élelmezést nem a férj oldotta meg –, hogy a kripta embert mentett.

Minden korban mások a temetkezési szokások, de egyben hasonlítanak egymásra: az ember nehezen tudja elfogadni, hogy eljön a pillanat, amikor neki üt az óra. A kövek, a síremlékek, a temetők betonja – megannyi szánalmas kísérlet a kérlelhetetlen elmúlás elodázására. Ma már nemcsak előre megépített sírhelyek vannak, de olyat is láttam, hogy márványba vésett arcképe ott díszeleg a temető közepén a még aránylag fiatal és élő embernek. Megdöbbentő és bizarr dolog ez. Azt hiszem, a halál kétségbeejtő valóságának reménytelenségéből más kiutat kellene keresni, de ez már nem ennek a jegyzetnek a témája, talán tessék továbblapozni az újságot, és figyelmesen olvasgatni a Vasárnapi üzenet című rovatot. Ott a nálam szakavatottabbak ajánlanak eligazítást e témában.

Tithli