Vikidál Gyula: Nem a piros szegfűt, a narancsot szereti

Egy sztár, aki nem tartja magát sztárnak

Vikidál Gyula, a magyar rock örökifjú fenegyereke a hétvégén Kárpátalján vendégszerepelt. Arra kértük, egy rövid interjú erejéig meséljen zenei, énekesi pályafutásának egykori és mai alakulásáról, a magyar rockzene jelenéről és múltjáról.

– A szó semmilyen értelmében nem tartom magam sztárnak, zenész voltam és vagyok, sztárambíciók nélkül. A régi együtteseim közül nehezen tudnék legkedvesebbet megnevezni, hisz a maga módján mindegyik közel áll a szívemhez. Az életem egy részének érzem azt a 15-16 évet, amit élvonalbeli csapatok – pl. Dina­mit, P. Mobil, P. Box – frontembereként töltöttem, és mint pályafutásom egységes szakaszára emlékszem vissza erre az időszakra.

– Milyen volt a 60-as, 70-es évek magyar rockvilága?

– Attól függ, kinek kell meséljek róla. A mai fiatalok nagy része elektronikus, illetve play­back zenén nőtt fel. Ők talán csak a mamáktól, papáktól tudják, hogy az élő zenénél nincs szebb a világon (értve ez alatt nemcsak a rockzenét, de a klasszikusokat és minden mást is). A hetvenes évek zenéje lényegében magáról a zenélésről szólt, a dalok újraéléséről, újraszületéséről minden egyes színpadi fellépésnél. A zenekarok egészséges rivalizálása nem szakmai eredetű volt, ki-ki igyekezett tisztességgel megharcolni a saját közönségéért, amely ugyan­­­­akkor meglehetősen egységes volt, hisz maga is élt-halt a rockzenéért.

– A rock­­ze­ne­ka­rok fron­tem­berét azóta szá­mos rockopera és musical címszerepében lát­hatta viszont a közönség...

– Mára szám szerint 24 bemutatón „vagyok túl”, melyek közül szintén nehéz lenne kiválasztani valamilyen szem­pont szerint a „leget”. Ami az elsőt, azaz az István, a király Koppány vezérét illeti, mind zeneileg, mind karakterileg közel állt hozzám, de azóta sokkal komolyabb szerepeket is játszottam. A teljesség igénye nélkül: A nyomorultak Jean Valjeanja, az Evita Peronja, a Légy jó mindhalálig Val­kai tanár úrja, a Mária Evangélium Jánosa és még sorolhatnám.

– Mostanság hol játszik, mivel foglalkozik?

– A Madách Színház tagja vagyok, ahol jelenleg négy zenés darabban játszom. Van továbbá egy Boxer nevű zenekar, amellyel alkalmanként jókat zenélünk. A banda profi zenészekből, régi zenekari tagokból állt össze: Jankai Béla – billentyűk (volt Prognózis zenekar), Zserenc László (Zsöci) – Pandorax Box, Pálmai Zoltán – dob, Szűcs Norbert – gitár, Fekete Zsolt és Varga Miklós ének, valamint jómagam. Nemzeti érzelmű csapat vagyunk, ennek fényében teljes erőbedobással a jobboldal mellett kam­pá­nyo­lunk, mert úgy gondoljuk, hogy ki fogunk tartani, és elég erősek vagyunk ahhoz, hogy három és fél év múlva ismét megpróbáljuk a magyarságot összefogni. Hajrá, Magyarok!

– Miként viszonyul a mai magyar könnyűzenéhez?

– Esete válogatja. Sajnos vannak olyan politikai irányzatok, amelyek erőteljesen mul­ti­kultúra pártiak, kizárólag ezt szajkózzák, jócskán háttérbe szorítva az értékesebb zenei irányzatokat. Ebben a folyamatos zenei „po­pu­­lár­hü­lye­séget” közvetítő magyar médiumok is komoly szerepet játszanak, amelyekben alig „kap­nak szót” a gondolati tartalmat is közvetítő mai, esetleg régebbi zenei produktumok.

–farkas–