Pilinszky János: Örökkön-örökké

Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz,

maradék szemérmem némasága ez,

úgyse hallanád meg, hangot ha adok,

sűrü panaszommal jobb ha hallgatok.

Tűrök és törődöm engedékenyen:

mint Izsák az atyját, én se kérdezem,

mivégre sanyargatsz, teszem szótalan,

szófogadó szolga, ami hátra van.

Keserüségemre úgy sincs felelet:

minek adtál ennem, ha nem eleget?

Miért vakitottál annyi nappalon,

ha már ragyogásod nem lehet napom?

Halálom után majd örök öleden,

fölpanaszlom akkor, mit tettél velem,

karjaid közt végre kisírom magam,

csillapíthatatlan sírok hangosan!

Sohase szerettél, nem volt pillanat,

ennem is ha adtál, soha magadat,

örökkön-örökké sírok amiért

annyit dideregtem érted, magamért!

Végeérhetetlen zokogok veled,

ahogy szoritásod egyre hevesebb,

ahogy ölelésem egyre szorosabb,

egyre boldogabb és boldogtalanabb.

Mennyi gyötrelem és keserűség van ebben a versben. Milyen mély és örökre szóló egység élményéről szól. A szétválaszthatatlanságnak ezt az élményét nem is az a sor fejezi ki, hogy „annyit dideregtem érted, magamért”, hanem az egész költeményt ez formálja. Nincs kimondva, kihez szól, kit szólít meg a költő, mégis teljesen tiszta és egyértelmű minden. Szépséges és mégis kínzó élmény ez, amelyben „Isten szomjazza az embert, és az ember szomjazza Istent”.

Ennek a költeménynek az a legszebb távlata, hogy a szomj nem a létezés fölfoghatatlan tágasságában jelenik meg, hanem épp ez a kínzó gyötrődés tágul ki, és világnyi méreteket ölt. Épp e világon belül van minden, ami az emberi életnek értelmet, szenvedést és örömet egyaránt ad. Az emberi élet mulandóságának a megérzékítése, a boldogtalansággal egylényegű boldogság felismerése zárja a verset, és ezzel értelmet nyer az elmúlás is.

Penckófer János