Missziósok Indiában
Magyar tanárok Keleten
A misszionárius szó hallatán sokunknak talán azok az afrikai dzsungelekben serénykedő fehér bőrűek jutnak az eszünkbe, akik a mostoha körülményekkel dacolva igyekeztek hitre téríteni a bennszülötteket. Nemrég egy olyan magyarországi misszionárius család töltött néhány napot Kárpátalján, akik India gyermekeinek oktatására vállalkoztak. Jó András és felesége, Angelika három évet töltött a keleti országban, s mint mondják, a nehézségek ellenére sikerült otthon érezniük magukat.
Angelika: A Károli Gáspár Református Egyetemre jártunk mindketten, András angol–református hittan, én angol–evangélikus hittan szakon. Egy indiai nemzetközi iskolába kaptunk meghívást tanárként 1999-ben, Andrást zene és hittan oktatására, engem hitoktatásra kértek fel. Az iskola Dél-Indiában, Kodaikanal városában volt, eredetileg misszionáriusok gyermekeinek szánták, de ma már főleg indiai gyerekek járnak ide.
– Mennyiben tér el az indiai élet az otthon megszokottól?
András: Nagyon sok hasonlóság van, az emberek mindenhol emberek. Mindemellett sok olyan dolog van, ami kulturális sokkhatásként éri az embert. Hihetetlenek a higiéniai fogyatékosságok, az ivóvíz hiánya, a nagy meleg is komoly akadálya annak, hogy az ember jól érezze magát. A fő problémánk azonban az volt, hogy messze volt a családunk, egy éven keresztül kellett spórolni a hazaútra.
Angelika: Ezzel együtt nekünk valahogy kevesebb gondunk volt, mint a nyugati kollégáinknak. Míg ők még mindig szenvedtek egyik-másik problémától, mi már régen feltaláltuk magunkat. Sok népszokás hasonlít a hazaiakra, egyik tavaszi ünnepségükön például a termékenységet ünnepelve vízzel és színes festékekkel locsolgatják egymást.
– Milyen furcsaságokat tapasztaltak?
Angelika: Érdekes volt, hogy ott a bal a tisztátalan kéz, nem szabad semmihez sem hozzányúlni vele, ételeket, embereket csak jobb kézzel szabad érinteni. Ha valakinek az otthonába mennek, leveszik a cipőjüket, s ugyanígy tesznek templomba lépéskor is.
András: A tamilok újévkor felcicomázzák a haszonállataikat, pöttyösre festik őket, édes tejberizst és alkoholt adnak nekik. A kasztrendszer még ma is fennáll. Hivatalosan ugyan megszűnt az ún. érinthetetlenek státusza, ennek ellenére még mindig vannak templomok, ahová kaszton kívüli nem léphet be. A mai napig a szülők választanak a gyereküknek házastársat. Viszont a szabó például garantáltan jó munkát végez, mert kiskora óta a nemzedékek során átadott tudományt gyakorolja.
– „Indiaivá” kellett válniuk ott-tartózkodásuk idejére?
András: Nem. Ugyanakkor sok amerikai például egy kis Amerikát rendezett be a lakóházában, míg mi nem akartuk átalakítani a szolgálati helyünket, és ezt a helyiek is jó néven vették.
Angelika: Az öltözködés tekintetében például változtatni kellett szokásainkon. Nem lehetett ujjatlan ruhában járni, földig érőnél nem lehetett rövidebb a szoknya. Iszonyú meleg a viseletük, de nagyon szemérmes, és gyönyörű színekkel, gyönyörű anyagokból készítik ezeket az indiai ruhákat. A nőknek általában hosszú hajuk van, amit hátul össze kell fogniuk. A homlokukon viselt bindi, a házasságot jelző pötty színezete eredetileg a különböző kasztokhoz tartozást mutatta, de ma már a ruha színével harmonizál, és kislányoknak is gyakran felragasztják. Az orrbavaló, a lábgyűrű, bokalánc viseletét az idegenektől nem várják el, de ha felteszik, akkor nagyon örülnek neki.
– Megváltozott-e az értékrendjük az indiai tartózkodás alatt vagy annak hatására?
András: Előzőleg többször jártunk Nyugaton, és mindig azt a következtetést vontuk le, hogy hozzájuk képest milyen nyomorúságban élünk. Most már tudjuk, hogy minden viszonylagos. Látjuk, hogy Kárpátalján milyen szerények a körülmények, de Indiában még ennél is többet kell küzdeniük az embereknek a megélhetésért, sokkal mostohább állapotok között.
Olasz Tímea
