Beregszászi színészek a Nemzeti Színházban
Katona Bánk bánja a Nemzetiben
A budapesti Nemzeti Színházban december 14-én mutatták be Katona József Bánk bán c. történelmi drámáját Vidnyánszky Attilának, a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház főrendezőjének rendezésében, a beregszászi társulat 16 színészének közreműködésével. A darab főbb szerepeit olyan neves színészek játszották, mint Sinkó László, Kubik Anna, László Zsolt, Nagy-Kálózy Eszter, Blaskó Péter. A premiert követően Vidnyánszky Attilát az előadásról, benyomásairól kérdeztük.
– Milyen volt az új Nemzeti Színházban megálmodni, megrendezni irodalmunk ezen alapművét?
– Izgalmas munka és egyúttal nagy szakmai megtiszteltetés. Én hiszek a Nemzeti Színház létjogosultságában, jövőjében, így a beregszászi társulat szempontjából is mérföldkőnek tartom, hogy a Nemzeti első évadjában oda tudtam kerülni rendezőként, illetve be tudtam vonni az előadásba 16 színészünket. Ugyanakkor nemcsak a Bánk bán érdemel kiemelt figyelmet, de az egész 2002-es évünk bővelkedett a jelentőségteljes eseményekben, kezdve a Vadászattal, amelyet a Hobo Blues Banddel vittünk színpadra, folytatva Csokonai Karnyónéjával, amely a budapesti Új Színházzal közös produkciónk volt. Ezek egyfajta visszaigazolásai annak, hogy jó úton járunk, hogy elfogadtak, hogy létezik egy olyan műhely Beregszászban, amely megállja a helyét, és bárki szívesen dolgozik velünk.
– A Bánk bán kapcsán kellett-e alakítanod, változtatnod eddigi rendezői stílusodon, tekintettel az új közegre, a nagynevű színészekre?
– Nyilvánvalóan, hisz a rendezés már maga egy kompromiszszumhalmaz. Az ember elképzel valamit, aztán megpróbálja megvalósítani, aminek érdekében folyamatosan kompromisszumokat köt. Úgy gondolom, sok mindent sikerült elérnem azokkal a színészekkel, akik eleve egy más iskolán nőttek fel és egyébként nagyon szóhoz kötött színházat játszanak.
– Premier, fogadtatás, kritikák...
– A fogadtatás többszínű, a közönség véleménye megoszlik a nem szokványos Bánk bán-feldolgozással kapcsolatban. Én most is úgy látom, hogy Katonát ennél hűbben megrendezni, szelleméhez ennél jobban igazodni nem igazán lehet. Ehhez a tartalomhoz kerestem és találtam egy korszerű formát, amit lehet szeretni vagy nem szeretni, de mindkét eset valami újat, valami egyénit feltételez. Más kérdés, hogy éveken, évtizedeken át egy egészen másfajta Katona-látás uralkodott a magyar színházakban, ami a patetikus szóömlengésen túl nem sok izgalmasat hozott, unalommal riogatva a nézőket, a diáksereget.
– Mit mondanak az előadásról, akiknek tetszik, illetve azok, akiknek nem?
– Az előbbiek nyilván azt, amit én, az utóbbiak pedig egyszerűen nem azt látták, amire számítottak, vagyis egy klasszikus, pátosszal teli Bánk bánt. Erre azt tudom mondani, hogy én nem szolgálom a nézőt, hanem partnernek tekintem és azt várom, hogy fölnőjön a produkcióhoz. Ez valakinek sikerül, valakinek nem...
– További előadások?
– Januárban négy alkalommal játsszuk a Bánk bánt, a további műsorrend egyelőre alakulóban van. Itthon a magyar kultúra napja alkalmával Ungváron szeretnénk előadni a Csokonai Karnyónéját, lehetőség szerint a darabban játszó magyarországi színészekkel, azaz Eperjes Károllyal és Gáspár Sándorral együtt.
P. Zs.
A színház, amelyben meleg van
A Nemzeti Színházról, személyes élményeikről a beregszászi színház művészeit is megkérdeztük.
Trill Zsolt (Ottó): Ahogy a társulat többi tagja, én is örültem a Nemzetiben való játék lehetőségének, de a legfontosabb mégis az volt, hogy előadást, tágabb értelemben saját színházat csinálhattunk. A próbafolyamat nagyon megterhelő volt, mivel egy új formát próbált ki Attila, s ez rengeteg energiát vett ki mindannyiunkból. Mindent összevetve azt hiszem, büszkék lehetünk a produkcióra, a társulat teljesítményére.
Tóth László (Simon bán): Valami jó és szép reményében utaztunk ősszel Budapestre, s ezek az érzések a próbák és a játék során csak fokozódtak. Ami a Nemzeti Színházat illeti, technikailag szinte mindent meg lehet benne oldani, tehát ha kell, vér folyik az égből, ha kell, mozdul az egész díszlet. Az akusztika és a színpadra való rálátás azonban valóban hagy némi kívánnivalót.
Kátya Alikina (Izidora): A premiert megelőző próbasorozat nagyon erőteljes munka volt (reggel kilenctől éjszakáig dolgoztunk), „fővárosi” színészlétünk ugyanakkor egészen más életformában zajlott, mint az itthoni. Az első néhány hét egyfajta mámorban telt, élveztük, hogy „luxus körülmények” között dolgozhatunk, azaz hogy a színházban meleg van, büfé van, hogy a díszlettervező által megálmodott ruha időre elkészül, és még sorolhatnám. A bemutató napjához közeledve aztán mindinkább nőtt bennem az izgalom, hogy mi vár ránk. Utólag úgy érzem, egy kissé „túlféltettem” a társulatot. Ennek ellenére elégedett vagyok és alig várom a további előadásokat, hogy végre felszabadultan, úgy játsszam, ahogy szeretnék.
Szűcs Nelli (I. udvarhölgy): A három szövőnő egyikeként szinte mint „belső kívülálló” élhettem meg az előadást, így nagyon jól láttam, hogyan épül fel a produkció, ki mit visz bele, miként gazdagítja. Nagy vágyam, hogy egyszer nézőként is láthassam az előadást, mert igazán gyönyörű színpadi képek vannak benne. Időnként azt éreztem, színpadon nem is lehet ilyen szépet csinálni, és szinte varázslatként hatott rám az egész.
