Imádja a lányait és szeretne jól élni

Isten éltesse!

Kulin Zoltán, az ungvári magyar televízió és rádió főszerkesztője az év legelső napján ünnepli születésnapját. Ennek kapcsán beszélgettünk vele ünnepről, családról, becsületről, munkáról.

– Van valamilyen különleges jelentősége számodra annak, hogy épp január elsején láttad meg a napvilágot?

– Tréfásan azt is mondhatnám, hogy a takarékosság jegyében születtem, hisz ezen a napon ünnepeljük az Újesztendőt, a szüleim ezen a napon kötöttek házasságot, én is ezen a napon születtem, s akkor lenne teljes az ünnep, ha ráadásként Szilveszternek kereszteltek volna. Az ünnepekben való tobzódásnak egyébként vannak pozitív oldalai is, hisz a születésem napján általában mindenki jókedvű és vidám, éppen vendéget vár vagy maga is bulizni készül, éjszaka színes petárdák puffognak, és ha úgy tetszik, az egész város, az egész világ engem ünnepel. Érdekes módon a névnapom is jeles dátumhoz fűződik. Éppen nőnapra esik, amikor virágba borul a város, mindenki virágot vásárol és ajándékoz, így egy kicsit az emberek is kedvesebbek, mosolygósabbak.

– Vannak-e emlékezetes születésnapi ajándékaid?

– Igen, mégpedig két ékszer, ami férfi voltomra való tekintettel talán nem annyira szokványos. A kerettörténet mindkét ajándék esetében hasonló: szilveszter éjszakája, éjféli Himnuszéneklés, koccintás stb., és egyszer csak minden elhalkul, a családom tagjai összesúgnak, majd legnagyobb meglepetésemre átnyújtják szeretetteljes ajándékukat, egyszer egy arany nyakláncot, másszor egy arany pecsétgyűrűt. Akik ismernek, tudják, hogy nem vagyok sem hivalkodó, sem anyagias ember, ezek a gesztusértékű tárgyak mégis becsesek, kedvesek számomra.

– Legfontosabb értékeid?

– Egyértelműen a család, a becsület és a munka. Míg meg nem születtek a lányaink, évekig a munka állt az első helyen, most a család a legfontosabb. A becsület, a szakmai lojalitás is fontos tényezői az életemnek, bár ennek ellenére mégis sokan, sokszor megvádolnak ilyen-olyan alapon, igaz, ez nagyrészt a média és az újságírói szakma sajátos velejárója.

– Van még valami, ami hiányzik az életedből?

– Hiányzik, persze, mégpedig az, hogy a munkám révén a családommal együtt jól éljek, s azt hiszem, ez nem nagyképűség vagy telhetetlenség. Ugyanezt kívánom mindenkinek, aki velem együtt vágyik arra, hogy legyen saját otthona; hogy „munkabére” ne maradjon alul az Ukrajnában megállapított létminimumnak; hogy teljesítményét elismerjék és megbecsüljék; hogy a bér kiegészítése miatt ne kelljen két-három műszakban „taposnia” – és még sorolhatnám.

– Beszéljünk egy kicsit a lányaidról.

– Hát igen, mindig elérzékenyülök, ha róluk van szó, hisz szépek, okosak, tehetségesek. Júlia inkább elméleti beállítottságú, aki a tantárgyi vetélkedőkön produkál nagyon jó eredményeket, míg a kisebbik, Ági lányom inkább művészlélek. Manuális tehetség, akinek nemrég nyílt meg az első kiállítása. Hogy büszke vagyok-e? Nagyon, hisz bennük látom az életem értelmét, a lányaim az én legfontosabb értékeim.

P. Zs.