Tóth István nem adta fel

Aki túlélt hatezer voltot

Tóth István fiatalkorában a futballpályák kapuit ostromolta, később ezermesterként vált ismertté a beregszászi bútorgyár munkásai között. 1994. július 15-én azonban baleset érte, melynek következtében elveszítette mindkét kezét.

– Az elromlott magasfeszültségű gépemet nézegettem éppen, mely akkor ugyan ki volt kapcsolva, de valahogy mégis beindult – meséli Pista bácsi.

A magasfeszültség magához rántotta a szerelőt, akire aztán a technológus talált rá szinte az utolsó pillanatban. Az orvosok gyakorlatilag lemondtak a szerencsétlenül járt munkásról. A jobb vállán keletkezett lyukat össze kellett varrni. Mintegy tizenkét liter vért kapott, a veséje is felmondta a szolgálatot. A kezei úgy összeégtek, hogy először a jobb, aztán két hónappal később a bal kezét is amputálni kellett.

– Nem engedtem volna levágni a kezét, ha egy század százaléknyi remény is van rá, hogy felépül, de mondták, hogy az a kéz már nem él – emlékszik vissza azokra a nehéz napokra a felesége, Julianna, aki maga is 35 évig volt a gyár munkása. – Az orvosok így is azt mondták, a praxisukban még nem fordult elő, hogy hatezer volt után valaki életben maradjon.

Az ezermesterséghez szokott Pista bácsi számára nehéz volt elfogadni, hogy többé nem tud szerelni.

– Ölben hozták haza, nem tudott lábra állni. Le volt fogyva, hiszen két hónapig feküdt az intenzív osztályon, addig csak csepegtetővel táplálták. Itthon aztán dep­resszió lett úrrá rajta. Nem akart az utcára menni, beült a szoba sarkába az ablakhoz, és senkivel nem beszélt.

Végül az idő valamelyest oldotta Tóth István lelki traumáját.

– Egy évvel később Harkovba mentünk protézisért – meséli Pista bácsi –, ott láttam gyerekeket, akik balesetet szenvedtek, s olyan is volt, aki úgy született, hogy nem volt keze vagy lába. Akkor múlt el a búskomorságom, amikor láttam, hogy én, ugye, leéltem már az életemet, azok a gyerekek pedig most kezdik.

A maholnap hetvenéves Pista bácsi nem adta fel, a beregszásziak gyakorlatilag mindennap láthatják, amint a ház előtt tesz-vesz. Õ az utca óvodásainak kedvence. Nem múlik el nap, hogy ne beszélgessen el velük munka közben.

– Úgy kell gondozni, mint egy gyereket – mondja felesége –, de ő is segít, amiben tud. Elviszi a szemetet, összekaparja a faleveleket. Elmegy a piacra, hazahozatja a krumplit, cukrot, a hivatalos ügyeket is ő intézi. Önállóságra törekszünk. Mindig azt mondom neki, hogy nem változtál. Épp az az ember vagy, aki voltál, csak nincs kezed.

– jázmin –