Tuba Endre: Jól döntött, szerencséje volt?

Az élet kemény próbára tette

Csendes, szorgalmas, vallásos, munkájának és családjának élő ember. Az élet nem­egyszer kemény próbára tette. Jól döntött, szerencséje volt? Erre keressük a választ.

– Honnan indultál?

– 1922. november 30-án születtem Bátyúban, parasztcsaládban. Szüleimnek 10 hold földje volt. Nagy család volt a miénk, vacsorára tízen ültünk asztalhoz. Ekkora családot nehéz volt eltartani. Mi, gyerekek is sokat segítettünk a gazdaságban. Tizenhat éves koromban már én is a mezőn kaszáltam, kapáltam, szántottam, vetettem.

– Hogyan emlékszel a magyarok bevonulására 1939-ben?

– A magyar katonák Bótrágy felől jöttek, gyalog. Az ünnepség a templom előtt volt. A csehek előtte való nap elmentek. Akinek volt magyar lobogója, kitette. Nem tudom, honnan, de sok előkerült. A gyerekek verseket mond­tak. Húsz év után újra felhangzott nemzeti énekünk, a Himnusz. Az emberek sírtak a meghatottságtól.

– Mikor hívtak be katonának?

– 1943. október 1-jén behívtak tényleges katonai szolgálatra Ungvárra, a 4. Felderítő Ezredhez. Itt volt az újonciskola. Innen az I. Repülős Híradós Ezredhez vezényeltek Budapestre. Az orosz hadsereg betörése után a századunkat kivezényelték Aradra. A fronttal együtt vonultunk vissza: Arad, Orosháza, Csongrád, Kecskemét, Izsák. Izsákon voltunk pihenőn, amikor 1944. október 15-én reggel a rádióban elhangzott Horthy Miklós kormányzónak a magyar nemzethez intézett kiáltványa a fegyverszünetről. Nagy volt az öröm, de jött a nagy meglepetés: visszavonta. A kiugrás nem sikerült.

A hadseregben teljes lett a zűrzavar, minket Budapestre vezényeltek. Én Izsák után egy kis faluban lemaradtam, átöltöztem, vártam majd egy hétig, gondoltam, „átmegy” rajtam a front és jövök haza. Az őrmester hagyott ott nekem papírt, telefonkészüléket, hogy vonalat építek. Igazoltak a tábori csendőrök. Az őrmester azt mondta: „Maga,Tuba, ne jöjjön, a szülőfaluja elesett.” Én mégis inkább a csapat után mentem. Miért? Ma sem tudom. Most már látom, jól döntöttem. Ha hamarabb esek fogságba, még télen kikerülök Oroszországba, amit lehet, hogy nem élek túl. Ez volt a sors keze.

– Hogyan alakult a sorsod tovább?

– Izsákról Dunaújvárosba irányították csapatunkat. Innen Budapestre szólt az újabb parancs. Pesten, az Andrássy úton voltunk elhelyezve, korábban zsidó tulajdonban lévő házakban. Láttam, amikor a Dohány utcai gettóból kiengedték a zsidókat. Szörnyű látvány volt. December végére elfogyott az éle­lem. A szakácsok a városban leltek egy lelőtt lovat, megnyúzták és pörköltet sütöttek belőle. Jól sikerült, de én tudtam, miből ké­szült, s alig ment le a torkomon. Itt éreztem meg először, mi az éhség.

A pestiek bevonultak a pincékbe. Mi a teljes fásultság, érdektelenség állapotában éltünk. Nem mentünk le a pincébe, fent, az üres lakásokban éltünk, szőnyeggel takaróztunk. Ettünk, ha volt mit. Nem messze, kb. 100 méterre tőlünk, egy elfalazott pincerészben élelmet találtunk. Valakik számíthattak a nyomorult napokra, s a pincébe, egy elfalazott részbe, élelmet rejtettek el. A bombázás ledöntötte a falat, s mi ráakadtunk az élelemre. Volt itt minden, amit szem-száj kíván: konzerv, tyúkhús, marhakonzerv, különböző italok.

Akinek volt ismerőse, az átöltözött, s elindult haza, ha nem fogták el az oroszok. Élelem és ruha nélkül ez lehetetlen volt. Balogh Pista barátom hívott a bátyjához, hogy öltözzünk át, de nem volt kedvem. Pista elindult egy másik barátjával. Útközben megállt az aknavetőknél a Duna-parton, ahonnan lőtték az orosz vonalat. Felrobbant az aknavető, aki ott volt, elpusztult. Így járt Pista és barátja is. Újra szerencsém volt. A Jóisten gondoskodott rólam.

1945. január 15-én minden ellenállás nélkül megadtuk magunkat. A szovjetek hadifoglyokká nyilvánítottak bennünket. Pestről gyalog Ceglédre vittek. Itt már fogolytábor volt a katonai laktanyában. Bevagoníroztak, hogy visznek Debrecenbe. Gyanús volt a katonai kíséret, a vagonok ablakai szúrósdróttal voltak berácsozva. Püspökladánynál eltért a vonatunk Románia irányába. Bebizonyosodott, hogy hazudtak. Tíz napig tehervagonokban utaztunk. Egy-egy vagonban százan voltunk összezsúfolva. Rájöttünk, hogy Romániába visznek. Megérkeztünk Fok­sá­nyiba. Itt egy nagy gyűjtőtábor volt. Több ezer fogoly volt elhelyezve a még az Osztrák–Magyar Monarchia alatt épült kaszárnyákban. Itt újra marhavagonokba raktak, és irány az ismeretlen. Már a szerelvényen voltunk, amikor május 9-én vége lett a háborúnak. Hallottuk, hogy zúgnak a harangok, a katonák lövöldöztek, kiabálták: „Vojna kaput!” Bennünket vissza kellett volna fordítani, nem tették.

1945. május 15-én érkeztünk meg Ukrajna egyik legnagyobb ipari városába, Luganszkba. A láger a mozdonygyár mellett volt, ahol gőzgépeket, dieselmozdonyokat, teherkocsikat gyártottak. A gyárban eredetileg 3000 német dolgozott (1944 –1945-ben). Tavaszra a nagyobb részük meghalt, egy pár lézengett még ott. Mi magyarok vagy 300-an lehettünk. Nekem jó dolgom volt, egy szivattyúállomáson dolgoztam, a vizet szivattyúztam azoknak, akik a vízvezetéket javították. Mások kocsikat festettek, javítottak.

– Hogy jöttél haza?

– 1946 januárjának közepén jött egy nyomozótiszt. Bekérette a kárpátaljaiakat és felvette az adataikat. Úgy emlékszem, hogy 10-en voltunk Kárpátaljáról. Megígérte, hogy hamarosan hazajövünk, s 1946. január 26-án valóban vonatra ültünk. Ungvárra mentünk, majd Munkácsra. Az igazolóbizottság a városházán volt. Külön-külön behívtak mindenkit, de nem kérdeztek semmit. A bizottság kiadta a papírt, és mi elindultunk haza. 1946. február 2-án már itthon voltam.

– Mi várt itthon?

– Nagy bánat. Menyus bátyám meghalt. Tőlem 40 km-re volt lágerben. Ezt azok a foglyok mondták, akiket onnan hozzánk helyeztek át. Hazafelé jövet Romániában vették le a vonatról, holtan. Nem tudjuk, hol van eltemetve. A többiek megúszták a háborút. Utána a családi gazdaságban dolgoztam. Küszködtünk: beadás, államkölcsön, kolhozosítás. 1947-től a terménykészletező vállalatnál, 1958-tól vasúton a pályamunkásoknál, 1970-től a csapi átrakodón dolgoztam rakodómunkásként. Egy lányom van és egy négyéves kis unokám.

– Mivel foglalkozol mostanában?

– Hála Istennek, 80 éves vagyok, és jól érzem magam. Itthon dolgozgatom. Vettem ki egy kis földet, bennem van a gazdálkodó vér.

Bagu Balázs