Nagy László: Adjon az Isten

Adjon az Isten

szerencsét,

szerelmet, forró

kemencét,

üres vékámba

gabonát,

árva kezembe

parolát,

lámpámba lángot,

ne kelljen

korán az ágyra

hevernem,

kérdésre választ

ő küldjön,

hogy hitem széjjel

ne düljön,

adjon az Isten

fényeket,

temetők helyett

életet –

nekem a kérés

nagy szégyen,

adjon úgy is, ha

nem kérem.

Nagy László verse kitűnő példa arra, hogy lássuk: a költemény az játék és ének, dráma és vidámság, ima és dac, kérés és lázadás egyszerre – és csak az Isten tudja, mi minden egyéb még. Mindenesetre az Adjon az Isten azonnal megfog könnyed ritmusával, hajszálpontosan kimért zeneiségével, megtervezettségében a pillanat kínálta felismeréssel.

Talán mindennél inkább fohász ez a vers, egy olyan ima, amely nem a kereszténységünkben megszokott módon fordul Istenhez. Kicsit pogányos, kicsit ősmagyar, kicsit alázatos és kicsit lázadó módon fordul Istenhez a költő, vagyis úgy szólal meg ez a hang, mintha Hozzá, Istenhez beszélne, de hamarost kiderül, dehogy fordul, sokkal inkább csak magában beszél. Mégpedig oly módon, hogy az, a beszéd Istenhez eljusson, de neki ne kelljen közvetlenül Hozzá fordulnia. Kérés és ima formájában jelenti ki, hogy mi mindenre van szükség: szerencsére, szerelemre, élelemre, barátságra, fényre, hitre; egyszóval: mindenre, ami az életet jelenti, mindenre, ami az életet szolgálja. És a vers legvégén ott a dac és makacsság, a büszke, magárahagyott magyar ember mormolása: „nekem a kérés /nagy szégyen, /adjon úgy is, /ha nem kérem.”

Penckófer János