A grundtól az olimpiai döntőig
Beca József: A sportból nem lehet nyugdíjba vonulni
Keveseknek adatik meg, hogy valamiben élvonalbeliek, világelsők legyenek. Beca Józsefnek 1956-ban, 27 évesen adatott meg ez a fantasztikus élmény, amikor a szovjet futballválogatott tagjaként Melbourne-ben olimpiai bajnokká avatták. A munkácsi sportoló gazdag életútja során számos egyéb címet, elismerést is kivívott – csapatával szovjet kupát nyert (1955), beválasztották az év legjobb labdarúgói közé (1956), sportmesteri címet szerzett, érdemes edző lett, az ukrajnai olimpiai bizottság tagjává választották. Manapság mégsem ezekre a legbüszkébb, sokkal inkább az általa vezetett ifjúsági futballcsapatra és focista unokája sportsikereire.
– Kissrácként minden szabadidejét a grundon töltötte, ám ettől még nagyon messze van az olimpiai döntő.
– Amióta az eszemet tudom, a labda bolondja voltam, s az vagyok ma is. A mi generációnk, a mai fiatalokkal ellentétben, nem ült naphosszat a tévé előtt, a munkácsi kölykök a negyvenes években mind fociztak vagy bokszoltak. Én mindkét sportágban kipróbáltam magam, 16 évesen azonban már a megyei ifi válogatottban futballoztam. Jól ment a játék, sikerrel meneteltünk a köztársasági kupa elnyeréséig. Az országos bajnokság döntő fordulójában aztán, ha jól emlékszem, Leningrádban, egyszerűen nem engedtek bennünket pályára, mondván, kiskorúak vagyunk. Ami igaz, az igaz, egyetlen csapattagnak sem volt még „paszportja”, de szinte bizonyos, hogy nem emiatt tartottak tőlünk, vidéki „ismeretlenektől”...
– A háborút követően a magyar, ruszin, illetve német nemzetiségű kárpátaljai fiatalokat nem sorozták be katonának, Ön azonban 1949-től már a hadseregben rúgta a labdát.
– Akkoriban már ismert voltam futballberkekben, így történhetett, hogy megkeresett egy orosz ezredes és fényes futballkarriert emlegetve „figyelmembe ajánlotta” a hadsereget. Néhány héttel később már az ivano-frankovszki kiképzőbázis újonca voltam és „mellesleg” a városi Szpartak csapatkapitánya. Miután a Szpartak csapatainak versenyében szovjet bajnokok lettünk, a következő idényben már a CSZKA Moszkvához igazoltak. Számos emlékezetes bajnokság, meccs és egyéb kaland fűződik életem ezen szakaszához, a legemlékezetesebb mégis az volt, amikor az egyik megnyert bajnoki döntő után Zsukov marsall magához rendelt és heves gratulációk közepette markomba nyomott egy hadnagyi váll-lapot. „Ezt nevezem – mondta ekkor tréfásan az ezredesem –, magyarul beszél, német iskolát végzett, akár az ellenség „téglája” is lehetne, mi meg tisztté avatjuk...”
– A szovjet válogatott tagjaként szinte az egész világot bejárta. Milyen szemmel nézte mindezt a hírhedt KGB?
– Akkoriban természetes volt, hogy a külföldi utak alkalmával biztonsági „kíséretet” kapott a csapat. A felügyelők kezdetben fokozott figyelemmel voltak irántam, maguk között csak „a nyugati”-ként emlegettek. Nem volt valami felemelő, amikor pl. éjjel kettőkor megcsörrent a telefon, hogy „Józsikám, hát te még nem alszol?”. A választ most nem idézném, de másnap felvilágosítottam kedvenc „jóakarómat”, hogy amennyiben szökni szeretnék, elég lenne megsuhintanom az öklömmel, s míg magához térne, minden további nélkül elsétálhatnék mellőle. Ami a világjárást illeti, valóban beutaztam a Földet, közel ötven országban jártam, voltam Afrikában, Amerikában, Kínában, Indiában, Indonéziában, az arab országokban és még sorolhatnám...
– Mi jut elsőként eszébe, amikor azt hallja: Melbourne, 1956?
– Az első olimpiai mérkőzés, amit majdnem elvesztettünk. Az indiai csapat ellen léptünk pályára és bizony elbíztuk magunkat. Szinte végig az ellenfél térfelén játszottunk, az utolsó percben azonban Lev Jasin – a világ akkori legjobb kapusa – figyelmetlenségből az ellenfél egyik játékosa elé gurította a labdát. Az szegény annyira meglepődött, hogy kapásrúgás helyett még igazított egyet a labdán. Ez volt a szerencsénk, mert csak így sikerült utolérnem és elrúgnom előle a bőrt. Jasin sírt, én meg ültem a földön és szédelegtem... A másnapi visszavágón a 16. percben már négy nullára vezettünk, a tréner be is szólt, hogy vegyünk vissza a tempóból. Az energiára később szükség is volt, kivertük a németeket, majd a döntőben a jugoszlávokat. Felemelő érzés volt, mindenki bennünket ünnepelt. Visszaúton a hajónk valahol Szibériában ért partot, onnan különvonattal utaztunk tovább Moszkvába. A szerelvény minden állomáson megállt, az emberek etettek-itattak bennünket.
– Egy súlyos fejsérülés miatt harmincévesen kénytelen volt búcsút mondani az aktív játéknak. A Leningrádi Sportegyetem elvégzését követően viszont fényes edzői pályát futott be. A fáma szerint játékosainak két dolgot tiltott következetesen: az alkoholfogyasztást és a dohányzást.
– Ez nem is lehetett másként, hisz mindkettő ellensége a sportnak. A fiúkkal kötött megállapodás szerint minden tilalomszegésért kemény pénzbüntetés járt. Jómagam sohasem éltem ezen „élvezeti cikkekkel”, és a játékosoknak is azért tiltottam, mert a sportkarrier szempontjából végzetesnek tartottam ezeket az emberi gyengeségeket.
– Manapság hogyan telnek mindennapjai?
– A sportból nem lehet nyugdíjba vonulni, ma is a futball körül forog az életem. A helyi Iszkra ifjúsági futballklub vezetőedzőjeként dolgozom, heti három alkalommal tanítva a kissrácokat a „nagyok” focijára. Szeretek velük foglalkozni, még ha kicsit gyengébbek, lustábbak is, mint mi voltunk annak idején, s ha időnként versenyeznem is kell az aktuális tévésorozattal, ami miatt lekésik az edzést. Ugyanakkor sajnálom is ezeket a gyerekeket, mert legtöbbjüknek nem telik edzőcipőre, váltás tréningruhára, normális étkezésre. A legbüszkébb mégis 19 éves, kiváló tehetséggel megáldott fiúunokámra vagyok. Jelenleg szüleivel együtt Bejrútban él, a libanoni válogatott, valamint az olimpiai keret tagja. Értesüléseim szerint a németek is érdeklődnek iránta, remélem, egyszer ő is ott lesz a legnagyobbak között.
Popovics Zsuzsanna
