Nyugdíj

A jövő hónapban nyugdíjba megy egyik barátom. Aligha változik bármi is ettől az életében, hiszen kisvállalkozó, jó szakmája van, lelkileg mégis eléggé zaklatott, mert ahány ember, any­nyiféleképpen éli meg a visszavonulás keserves hadmozdulatait. Van, aki egy ideig elodázza a dön­tést. Ez inkább a saját gazdaságukban dolgozók esetében lehetséges, meg hát a mai nevetséges, semmire nem elég éhbér nyugdíjak mellett tovább harcol az első vonalban a gazdaember, amíg fizikailag bírja. Közben persze jönnek a fenyegető, figyelmeztető jelek. Egyik sógoromat ki­sebb­fajta infarktus szállította le saját traktorának nyergéből, a másik só­gorom most hetvenéves, nekem bevallotta: érzi, el kell adni a két gyönyörű lovát és a szekeret. Egy ilyen nehéz felszerelés már csak teher és akadályozza a visszavonulást. Azt hiszem, neheztel is rám egy kicsit, mert azt ajánlottam, vegyen egy kisebb szekeret egy kisebb lóval. Úgy nézett rám, mint a sebész főorvos, akinek azt ajánlják, hogy ha már nem ope­rálhat, legalább vágjon tyúkszemeket.

A szovjetrendszerben magasabb volt a nyugdíj, de a lassú visszavonulásra nem volt terep. Reggel még bement a dolgozó a gyárba, esetleg egy kis ünnepség keretében kapott ajándékba va­la­mi lomot, másnaptól aztán eme­leti lakásában tökéletes sem­mit­tevésben, egy üveg sze­szelt bor társaságában várhatta a kaszást – hacsak a feleség meg nem kö­nyö­rült rajta, és rá nem ruházta a bolti sorban állást. Akkor egy ideig még fontosnak érez­het­te magát.

Azt gondolhatnánk, hogy bezzeg Nyugaton arany élete van az öregeknek: utazgatnak, élvezik az életet. Colorado állam fővárosában, Den­verben, az európai stílusú vá­ros­központban sétálgatva, egy öt­ven­hatos magyar elmagyarázta az ottani nyugdíjak lényegét. Elő­ször is van a kötelező nyugdíjbiztosítás, ami amerikai viszonylatban pontosan annyit ér, mint a kárpátaljai hivatalos juttatás. Aztán van az önkéntes, nyugdíjintézeti, vállalati, banki alapon összegyűjtött pénz – nem is tudom, miért nevezik nyugdíjnak. Számunkra az eset hihetetlen és ne­vet­séges, de igaz: mikor ame­ri­kai barátom elérte a korhatárt és nyugdíjba ment, megkérdezték, meddig számít élni, mert úgy osztják be a pénzét. Kiveheti egyben is, csinálhat vele, amit akar, de ha hamarabb költi el, mint megtörténik a végső fegyverletétel, hát sorry, sajnálják, mehet a szegényházba. Szóval így néz ki ez odaát is.

Sajnos az öregség problémájának kielégítő megoldására csak egy lehetőség van: korán meghalni. Ez viszont nem mindenkinek sikerül. Meg aztán, ez már nem is visszavonulás, hanem menekülés.

Tithli