Vári Fábián László: A jó verssorokból egykor szállóigék lesznek
Isten éltesse!
Március 15. nemcsak az 1848–49-es szabadságharcot ajándékozta a magyarságnak, Vári Fábián László költő is ezen a napon látta meg a napvilágot. Mint mondja, terveit, megvalósítandó elképzeléseit nem a naptári év szakaszaihoz vagy magához az esztendőhöz köti. Ami pedig kellemes, szép volt, ami eredményként értékelhető, az újabb évek múltán is visszatérő emlék vagy tény marad, éppen úgy, mint amit szívesebben feledne az ember, hiszen „csak a szépre emlékezni” csupán a közismert slágerszöveg szerint lehetséges. A neves költő és néprajzkutató éppen születésnapja előestéjén veheti át Budapesten munkásságáért a József Attila-díjat.
– Mit hozott Önnek az elmúlt esztendő?
– Az elmúlt évben több fontos szakmai összejövetelen, fórumon vehettem részt magánemberként vagy a kárpátaljai magyar kultúra képviseletében. Ezekhez az alkalmakhoz néhány általam fontosnak tartott publikáció is járul: egy-egy vers a Hitel című folyóirat áprilisi és karácsonyi számaiban, egy készülő kisregény részletei a júniusi Kortársnál, ruszin népballada-fordítások és egyéb írások az egykori szamizdat diáklap, az Együtt újraélesztett, irodalmi folyóirattá szervezett füzeteiben, hosszabb néprajzi tanulmány a Néprajzi Társaság egyik tematikus gyűjteményében. Fontosnak nem a magam értékelése, hanem az olvasói visszajelzések alapján tartom őket. Végül, karácsony előtt a Felső-Magyarország Kiadó és a Szépírás Kiadó közös munkájaként Harminchárom év címmel elkészült verseim válogatott gyűjteménye, amely a maga módján mégiscsak egy sajátos számvetés: a harminchárom éves, nagyon szerény költői pálya bemutatása évenként egy verssel. E bemutatkozást a neves magyar grafikusművész, König Róbert rajzai segítik. Mindez valóban szép és felemelő volt, de advent harmadik hetében apám halálának hírével a gyász verte ránk az ablakot. De hogy ne csak magamról szóljak, hadd mondjam el, mert nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a múlt év elején életbe lépett kedvezménytörvény, amelynek mellesleg épp most próbálják kiüríteni a tartalmát, az egész kárpát-medencei magyarság nagy, egységes és egységesítő ajándéka volt. A Kárpátalja olvasói is emlékeznek a Kőrösmezőn élő szórványmagyarság küzdelmeinek szép sikerére: a magyar elemi iskola megnyitására, valamint a Bethlen Gábor Alapítvány által nekik ítélt Márton Áron-emlékéremre. Boldog vagyok, hogy e jeles alkalommal én laudálhattam, én mutathattam be őket a Kuratórium és a rangos budapesti közönség előtt.
– Termékenynek tartja-e költőként az elmúlt tizenkét hónapot?
– Az én költői termékenységem, illetve szűkszavúságom, már-már közbeszéd tárgya. Míg a 70-es években csak egy-két verset írtam (évente!), az utóbbi időkben négy, öt, esetleg hat versre is telik. Tudom, hogy ez is nevetségesen kevésnek tűnhet, de vannak jó nevű írótársaim, barátaim, akik hozzám hasonlóan keveset írnak, mert a mennyiségnél sokkal többre tartják a minőséget. Ebben velük értek egyet. Nem azért írok tehát keveset, mert nem lennének versben való megfogalmazásra alkalmas gondolataim, hanem azért, mert nem érzem az állandó közlés szükségszerűségét. De azt is hozzáteszem, hogy ez nem feltétlenül erény, hiszen ily módon nem gyarapodnak a kötetek, s a lassan körvonalazódó életmű túlzottan karcsú marad.
– Mi az, ami a legjobban serkenti, illetve akadályozza a vers születését?
– Amikor tollat veszek a kezembe, vagy éppen a gép elé ülök, általában már ott motoszkál, fészkelődik bennem az újabb vers ígérete. A serkentő élmény éppen úgy lehet egy olvasmány, egy zaklatott lelkiállapot, a természet, az állandóan változó és pusztuló környezet elkeserítő valósága, mint a társadalom vagy a szűkebb nemzeti közösség valamely, megoldásért kiáltó gondja. Nagyon fontosnak tartom, hogy a szerző az olvasóval egy hullámhoszszon beszéljen. Akkor is, ha csak magáról szól, s még inkább, ha helyettük, érettük ír. Lehet, hogy a manapság divatosnak mondott költői törekvések táborából ezért nyilak röpködnek felénk, de így legalább megmarad az arra szóló esélyünk, hogy egyes, jól sikerült verssorok szállóigévé váljanak.
– Van-e szívének különösképpen is kedves verse?
– Az irodalom közelében töltött bő három évtized alatt tucatnyi olyan versem jött a világra, amelyeket rajtam kívül az irodalomtörténészek is számon tartanak, s olykor idéznek, hivatkoznak rájuk. De előfordul, hogy levélben vagy közvetítő személyek által számomra ismeretlen emberek is megkeresnek, hogy elkérjék egyik-másik rádióban, tévében hallott versemet. Ilyenkor érzem igazán, hogy nem éltem hiába. Nos, ezen a tucatnyi íráson kívül (hogy ez sok-e vagy kevés, esetleg éppen elegendő, majd a békítő idő dönti el) számomra mindig a legújabb a legkedvesebb. S itt most joggal szólhatok arról a mindössze húsz sorról, amelyet február legelején a magyar kereskedelmi tévécsatornák társadalom- és nemzetsorvasztó műsoraitól elkeseredve vetettem papírra. Csoóri Sándornak ajánlottam, akinek nemzeti felelősségtudatát Görömbei András Adyéhoz hasonlítja, s akit a magyarság állandó pergőtűzben élő, közügyekben loholó önkéntesének nevez. Így tekintsünk hát reá mi is...
Olasz Tímea
