Ratkó József: Tavasz előtt

Mint nyílt seb, lüktet ez a táj;

fényt csöppent rá a Nap.

Megrándul, fölszisszen a szél.

Csípnek a sugarak.

Amarra domb van, kékre vált

ütésnyom, megdagadt.

Be irgalmatlan volt a tél!

Csontot zúzott a fagy!

Gyógyul, magához tér a táj.

Nézem hallgatagon.

Már átüt, mint vér a kötésen,

a föld a gyér havon.

A szimbólumokkal, jelképekkel történő beszéd nem csak a költészetben, de a mindennapi életben is igen gyakori. Hisz mennyire kifejezőbb a szerelem helyett szívet, fecskepárt vagy gerlepárt írni, rajzolni; a béke helyett galambot, a rabság helyett láncot mondani. Nyelvünkben számtalan ilyen szimbólum van. Sok esetben pedig, sőt: szinte soha nem gondolunk arra, hogy hányféle, miféle jelképekkel értjük meg egymást.

A költők – szinte valamennyien – új szimbólumokat is kitalálnak, s egyéni, csak rájuk jellemző költői képeket hoznak létre azokkal. Ezek közül sok jelkép annyira ismert lesz, hogy átjön a mindennapi beszédünkbe és úgy használjuk azokat, hogy már elfeledtük, ki találta ki, ki is írta le először. Az olyan igen gyakori szimbólumok pedig mint a tavasz, a föld, a hó, a tél – az évszakok váltakozása – kifogyhatatlan lehetőségként kínálják a szebbnél szebb és kifejezőbbnél kifejezőbb költői képeket.

Miután már elolvastuk Ratkó József versét, érdemes újra sorra venni, milyen érzékletesen villantja fel a költő a tavasz közeledtét, milyen történelmi távlatot hoz létre az erőszak (a tél) és az újjászületés (a tavasz) örök küzdelmében.

Penckófer János