„A háború kegyetlen, szerencsés, aki békében élhet”

Cseh ruhában magyarul?

Bocskor Gusztáv kilencven évvel ezelőtt született a kicsiny Öregakliban. Gyermekkorában szülőfaluja Romániához, a szomszédos Nevetlenfalu viszont Csehszlovákiához tartozott. Nyolcéves volt, amikor édesanyja batyut kötött a hátára, és Prága, Brüsszel érintésével, fiával együtt a tengerhez vonatozott, hogy hajóra szállva átszeljék az Atlanti-óceánt és a messzi „Ámerikában” keressék szerencséjüket. 1925-ben aztán hazalátogattak, egy véletlen haláleset miatt azonban a rövidre tervezett vizit helyett végleg itthon ragadtak. A kis Gusztáv időközben felcseperedett, de ifjúsága a háború és a katonáskodás jegyében telt.

– 21 évesen soroztak be először, két évig voltam a cseh hadsereg katonája – emlékszik vissza Guszti bácsi. – Aztán 1939-ben Nagymihályban szolgáltam tartalékosként, innen indultunk a magyar sereg ellen Letovicébe, ahol dr.Kálnoki gróf azt kérdezte tőlem: „Hogy lehet cseh ruhában magyarul beszélni?!” Azt is mondta, hogy Kárpátalja nem sokáig marad cseh fennhatóság alatt. Hamarosan útnak is indítottak bennünket hazafelé: Nagymihályból gyalog Kaposvárra, onnan vonattal Sárospatakra, majd Csapra és Beregszászba. Tiszaújlak előtt a Borzsa-híd ekkor már alá volt aknázva, a masiniszta teljes gőzzel nekiindította a vonatot, nagy szerencsénkre azonban nem robbant…

– Feleségemmel 1939 májusában keltünk egybe, június elsején meg már Rahóra vezényeltek magyar bakaként, két hónapos katonai kiképzésre. Havasaljai határőrként novemberig csak látogató voltam otthon, később már az sem. 1943-ig folyamatosan szolgáltunk, védvonalat építettünk az ellenséges tankok feltartóztatására.

– 1944-ben Szerencsre helyeztek, majd egyenesen a frontra vezényeltek – március 15-én indultunk Csapról gyalogosan. Az út során egyre gyakrabban láttunk halott katonákat. A kolomijai harc­­­­vonalnál aztán az orosz katonák azt kiabálták: „Ha Kolo­miját beveszitek, Moszkvát ingyen adjuk!” Egy közelharc során épp valami mély gödörben álltam, amikor az oroszok aknákat lőttek ránk. Robbant vagy három tucatot, jómagam leguggoltam, de úgy maga alá temetett a föld, hogy alig tudtam kiszabadulni alóla…

– Egy visszavonulás alkalmával én és egy nagyszőlősi fiú hátramaradtunk, hogy az éj leple alatt megsemmisítsünk egy lőszerraktárat. Gyújtózsinórunk nem maradt, ezért szalmakötegeket raktunk le kb. 50 méteren, így robbantva fel a maradék lőszert. Hátunk mögött elszabadult a pokol, de szerencsésen elértük a mieinket. Később kaptunk egy hónap pihenőt, a váltó csapatok azonban nem tudták feltartóztatni az előrenyomuló oroszokat. Próbáltunk visszatérni Kárpátaljára, de Úrmezőn hadifogságba estünk…

– Három évig raboskodtam Donyeckben, ahol egy bányában dolgoztattak. Úgy emlékszem, decemberben 1060-an érkeztünk a fogolytáborba – németek, magyarok vegyesen –, februárra azonban csak valami 600-an maradtunk. Ez persze nem csoda, hisz a napi kenyéradagunk mindössze 40 dkg volt.

– Végül 1948 márciusában kerültem haza Öregakliba. Feleségem szerencsésebb volt, mint azok az asszonyok, akik mindhiába várták haza férjüket. Ezeknek az éveknek a legnagyobb tanulsága számomra az volt, hogy aki nem élte át a háború kegyetlenségét, nem tudja, nem is tudhatja, milyen szerencsés, hogy békében élhet.

Lejegyezte: Ferenczi Katalin