Nagy László: Irtsák ki a délibábot

Menyasszonyunk hófuvás, behoztuk a kocsmaajtón,

lakkcipős ördögi násznép mi vagyunk, mi vagyunk,

fejünkbúbján tarajosak, kárhozattól sugarasak –

szemetekbe így sütünk be, igaz-e, igaz-e?

Ránk ferdén ne nézzetek, mi csak tiltott mirtuszt eszünk,

arcunk azért ilyen éles, lehetne csillag is.

Bácsi, maga idevaló, de a süveg mesebeli,

ha a rónára kiteszi: igazi hegyorom.

Bácsi, maga ezeréves, csöpp mint apám, csupa sisak,

egészségre a kupicát hajtsa föl, hajtsa föl.

Keresztünket nem hoztuk be, künn a falhoz támasztottuk,

röpködtünk vele az égen, csoda hogy itt vagyunk.

Im, az alkony kékre mérgül, kigyulladt egy alkoholgyár,

halastó a mennybe szökik, szikrázva párosul,

irtsák ki a délibábot, izzik billió halikra,

bálna nem kell, szál narancsfa játéknak megteszi.

Ablakunkba bika bámul, kérődzik a szája halált,

homlokában piros rózsa, bárd nyoma, szakadék.

Tata, húzza be a függönyt, ragyogjatok hű cigányok,

cimbalomverőn a pólyát, ím a vér átüti.

Szemünk tava a te tükröd, napkeleti betoncsárda,

tüzes kályhád Koca Juli, cimbalom, hegedű!

Egészen különös vers. Nagy László életművében ugyancsak sajátos helyen áll. Nem azért, mintha nem lehetne hozzá foghatót találni, hanem a hangulata miatt. Hiszen látomásos költői képek bőven vannak más verseiben is, a költemény egész megformáltságában pedig föl lehet ismerni Nagy László világát – és mégis. Van ebben a versben valami olyan rendezettség, amely csak saját magához illő megközelítést kér az olvasótól.

Nagyon sokféle elemből tevődik össze ez a különös hangulat. Szembeötlő a vers ritmusa és dallama, a „mi vagyunk, mi vagyunk”, „igaz-e, igaz-e”, „hajtsa föl, hajtsa föl” szabályossága, de az úgynevezett közérthető költői képek hiánya szintén feltűnő. Alig tud az olvasó mit kezdeni azzal, hogy „halastó a mennybe szökik, szikrázva párosul”, vagy azzal, hogy „bálna nem kell, szál narancsfa játéknak megteszi”. És ennek ellenére – vagy épp ezáltal – a vers mesés, varázsos, kápráztató és lenyűgöző lesz. A legmegdöbbentőbb pedig az, hogy mikor újra és újra elolvassuk, azon kapjuk magunkat, hogy értjük. Mint egy zeneművet. És otthonos-pikáns sorai velünk maradnak, újra és újra mondogatjuk: „tüzes kályhád Koca Juli, cimbalom, hegedű!”

Penckófer János