Tornai József: Milyen lesz a tenger?

Délen szerb, szlovén és horvát hullámok,

osztrák nap nyugaton, északon szlovák hold,

ukrán, ruszin hegyek, keleten román szók,

középen német és zsidó, örmény habok:

milyen lesz a tenger, pogány honfoglalók?

Amerika lettünk: minden nép kaptára,

gazdag, veszedelmes virágok pártája,

nyelvünk magyar, latin, szláv és holnap angol,

erkölcsünk bűzlik a papos szólamoktól,

fogyni, elvegyülni vagy új tornyot rakni:

száz időnkre mit tud a sorsunk makogni?

Mire virradhatsz még, éji Magyarország,

kinek csak álmodjuk jövő-fordulását?

Költőd mormolja a sámáni szavakat:

lélek, jöjj, ó gyere, lélek és gondolat,

vércse-szellem, röpülj a foszló ég alatt!

Súlyos kérdésekkel szembesíti olvasóját a költő. Már az első versszak felsorolása is nyomasztó, elég megismételni, ki mindenki és mi minden készíti elő az első kérdést: szerb, szlovén, horvát, osztrák, szlovák, ukrán, ruszin, román, német, zsidó, örmény „nap” és „hold”, valamint „hegyek”, „hullámok”, „szók” és „habok” kérdezik: „milyen lesz a tenger, pogány honfoglalók?”

A kérdés nem költői, tehát nem olyan, hogy magába foglalná a választ is. Itt inkább az a cél, hogy szembesüljünk helyzetünkkel, az a cél, hogy valamennyien választ találjunk erre. Ki-ki a saját körülményeiből kiindulva, ki-ki a maga szakterületén, ki-ki a lelki, fizikai és szellemi beállítottsága szerint adjon erre választ önmagának. A második kérdés pedig, amely felveti a lehetőségeinket, talán még az elsőnél is jobban sürget a döntésben. Mit kívánunk tenni a kínálkozó kilátásaink között: „fogyni, elvegyülni vagy új tornyot rakni”?

A harmadik – „Mire virradhatsz még, éji Magyarország, / kinek csak álmodjuk jövő-fordulását?” – úgy tudakozódik, hogy segít a kiútkeresésben. Mert abban könnyű észrevenni, hogy a „jövő-fordulást” nem álmodni kell, de tenni érte. Miközben azt is magába foglalja: álmok nélkül ritkán születnek nemzetmentő életcélok.

Penckófer János