Elítéltből élmunkás

Hetyenből vitték a Murmanszki területre

Hetyenben máig név szerint emlegetik azt a helyi falubírót és „bekerült” jegyzőt, akik a negyvenes pvek végé, kiszolgálva az épülő diktatúrút, „börtünkézre” adtak két helybéli fiatalembert, Bimba Lajost és Tóth Pált. A 75 éves Lajos bácsi ma sem tudja, valуjában miért ítélték el és száműzték évekre Észak-Oroszországba. A sanyarú börtönéveket követően itthon kolhoztag lett, és húsz ővvel késхbb már mint élmunkást tüntette ki az akkori hatalom...

– 1948 őszén jött a parancs, hogy menni kell Donbászra. Nem jelentkeztünk, egész télen bujkáltunk a közeli tanya szénakazlai közt. Tavasszal aztán hívatott a bíró, hogy Pali meg én menjünk be Beregszászba, kiírják nekünk a paszportot, és azon túl nyugtunk lesz. A városban azonban nem paszport várt, hanem a milícia. Rövidesen elítéltek – én öt, a barátom négy évet kapott –, bilincsbe vertek, és irány a lembergi elosztó.

– Jómagam a Kola-félszigeten, a Murmanszki területen kötöttem ki. Több tábort megjártam, hol ide, hol oda dobáltak. Annyi volt akkor az emberélet, mint a fűszál, köny­nyen börtönbe zártak bárkit, hogy éhkoppon robotoltassák. Ki karika cérnáért, ki két kenyérért kapott hat-hét évet. Akire huszonötöt sóztak, azt vitték a bányába, ahol egy munkanap három fogolynapot ért. Tőlem megkérdezték, mihez értek. A kéménysepréshez – mondtam, mivel az egyik nagybátyám mesélte, hogy ő is ezt csinálta a lágerben, és jól ment a sora. Ide nem kell kéményseprő – volt a válasz, és beosztottak az ácsokhoz.

– Az első két táborhelyen voltak velem más magyarok is: Kiss Jóska Beregszászból, Huszár András Bereg­ardóból, Bak Géza és Pallagi Viktor Gátról, meg egy falubéli cigányember. A másik két börtönben egy szál magam voltam magyar, ott nem is igen értették, hogyan kerültem oda. A magyarok Magyarországon élnek, mondogatták, nem tudták, hogy időközben átrendeződtek a határok…

– Kegyetlen hideg volt, egy telet palát­kában, azaz sátorban, kettőt barakkban töltöttem. Olyanok voltunk, mint barom az ólban, hiába hajtottak hetente a „bányába”, mindig tele voltunk poloskával. A nyári időszak két-három hónapig, ha tartott, alig zöldült ki a táj, már hullottak a levelek, és jött a fagy, a hó.

– Reggel és este káposzta- meg uborkalevest adtak enni, fagyott fekete kenyérrel, délben leginkább semmit. Írtam is anyámnak – a cementes papírzsák belsejéből szakítottuk a levélnekvalót, és csodák csodája, egykettőre haza is ért –, hogy küldjön valamit, mert éhen halok. Drága jó édesanyám egyet gondolt, megfőzte a paszulyt, kiszárította, összetörte, mint a tarhonyát és küldte utánam kilószámra. Ezt szórtam a „levesbe”, ez tartotta bennem a lelket. Később, munka után, néhányan a konyhára jártunk krumplit hámozni, annak fejében is kaptunk valami ételmaradékot. A pityóka fagyosan is jobb volt, mint a büdös káposzta, félbevágtam, körbetömtem vele a válenki szárát, felfűztem drótra, a derekamra kötöttem, rá a pufajkát, úgy loptam ki a konyháról. A vége jó nagy verés lett, de előtte legalább nem éheztem.

Lajos bácsi 1952 tavaszán szabadult. Vonattal vágott neki az útnak, azt se tudta, hol van Moszk­va, Kijev, de csak hazatalált. Itthon a kolhozba került, a családjától elhajtott ökörrel művelte a „közöst”. A hetvenes években aztán többször is kitüntették mint kiváló állatgondozót. 1972-ben ismét látta Moszkvát, immár újvilág-építő élmunkásként.

– Kitűnő fogadtatásban volt részünk – meséli. – Luxusszállodában laktunk, volt úgy, hogy taxin vittek városnézésre, színházban is jártunk. Elmehettünk a boltokba is. Narancsot, fekete borsot és fehér pamutot hoztam ajándékba.

A Vörös téren készült fotókat ma is őrzi Lajos bácsi...

P. Zs.