Örök sötétségre ítélve

Több ezer látássérült megyeszerte

Kárpátalján évente 150-180 látássérültet nyilvánítanak rokkanttá. Tavaly 179 ilyen esetet regisztráltak, közölük 30 első kategóriás, további 78 pedig második kategуriás rokkant. Mindkét esetben gyakorlatilag világtalan emberekről van szó.

Országosan 2,3 látássérült rokkant jut minden 10 000 munkaképes lakosra, a kárpátaljai átlag 2,0. A legtöbben az Ökörmezői és Nagybereznai járásban igénylik a rokkantsági besorolást, itt éves átlagban 4,6 világtalan és gyengén látó jut tízezer munkaképes lakosra – tudtuk meg Oleg Moroz megyei szemész főorvostól, a megyei kórház szemészeti osztályának vezetőjétől.

A 71 éves nagybégányi Tóth Ilona 59 éve világtalan. Első kategóriás háborús rokkant, nyugdíja 123 hr. A mindennapokban testvére gondozására szorul, önállóan egy feketekávét sem tud elkészíteni.

12 éves volt, amikor 1944 őszén másodmagával talált egy robbanószerkezetet a legelőn. A felrobbant lövedék őt találta telibe: megsérült a bal szeme, feje, lába. A beregszászi kórházban műtét közben épen maradt jobb szeme is megsérült. Később hiába vitték Ungvárra, Debrecenbe, mindenütt azt mondták, elkéstek.

– Meg kellett tanulnom együtt élni a vaksággal – mondja. – Szüleim a kolhozban dolgoztak, én a ház körüli munkában segítettem. 1968-ban minősítettek rokkanttá, azóta kapom a nyugdíjat. Édesanyám 11 éve meghalt, azóta húgom a segítségem. Megfőz, kimos, télen tüzet gyújt, műveli a háztájit. Van térítésmentes tüzelőm, gyógyszerem, egyéb miatt meg nem kilincselek. Emberek közé nem szívesen járok, csak vasárnap megyek el a templomba. Beregszászban két éve jártam utoljára, amikor fényképet csináltattam az ukrán személyigazolványhoz…

Nagyberegen a 44 éves Kopor István szintén világtalan egy gyermekkori baleset következményeként. Hároméves korában játék közben megdobták kővel. A fejét ért erős ütés látszólag nem járt különösebb következménnyel. Később azonban rosszul lett, belázasodott, s az orvosok tanácstalanok voltak. Pontos diagnózis a munkácsi és a kijevi gyermekkórházban sem született. Utólag kiderült, súlyos agyi idegkárosodást szenvedett, emiatt vesztette el a látását, s részben mozgáskészségét is.

– Minden követ megmozgattunk, hogy Pisti újra egészséges legyen – meséli Kopor Károly, az édesapa. – 1967-ben Odesszába vittük, de eredményt ez sem hozott. Borzalmas állapotban volt, mindenkitől elfordult, alig kommunikált, keze-lába görcsölt. Beregszászban négy évig kezelte egy idegorvos, ő csinált belőle mozgó-beszélő embert, ám a látásán nem tudott javítani. Kilencévesen bekerült a munkácsi Vakok Intézetébe, megtanulta az ukrán pontírást, aminek ma is hasznát veszi. 1994-ig rokkantsága ellenére dolgozott, de amióta felszámolták az üzemet, kényszerű dologtalanságra van ítélve. Ez megviseli, gyakran feszült, ideges. Havonta megkapja a Za­k­lik c. pontírásos újságot, a munkácsi Vakok Szövetsége könyvtárából időnként könyvet, magnószalagot kölcsönzök neki. Dédelgetett álma, hogy egy rendes, jóravaló feleségre találjon és saját családot alapítson.

Két ember a sok közül, hasonló sorssal, azonos fájdalommal. Megyeszerte azonban több ezerre tehető a világtalan emberek száma.

A Vakok és Gyengén Látók Ukrajnai Szövetségének megyei szervezete jelenleg 1486 tagot számlál. A szervezetnek öt régió-alapszervezete, fogadóirodája van. A tagok itt igényelhetnek térítésmentes magnókészüléket, egyéb látássérülteknek készült használati tárgyakat, például „beszélő” kar- és ébresztőórát, hőmérőt, a tájékozódásban és közlekedésben segítő fehér botot, „cérnabefűző” alkalmatosságot, konyhai adagolót, tapintható jelzőskálájú vonalzót stb.

A szövetség könyvtárából a pontírásos könyvek mellett hanganyag formájában orosz és ukrán nyelvű irodalom kölcsönözhető. Magyar nyelvű hanghordozóik egyelőre nincsenek, kivéve néhány vallási témájú kazettát.

– A legcélravezetőbb egy önálló hangstúdió lenne, ahol megrendelésre is készíthetnénk különböző felvételeket – mondja Ivan Marcsuk, a megyei szervezet elnöke. – Akik ismerik a Braille-írást (pontírást), azok a postán keresztül hozzájutnak az időszakos ukrán nyelvű kiadványokhoz. Ám ezek a vaskos könyvek gyár­tási technológiájuk és alacsony példányszámuk miatt drágák, ezért nem mindenki számára el­érhetők. A vakvezető kutyákat illetően is elmondhatjuk, hogy képzésük megoldható lenne, anyagiak híján azonban nem mutatkozik rá igény. A szomorú valóság az, hogy a legtöbb gyengén látó, világtalan ember önmagát sem igen tudja fenntartani, nemhogy egy kutyát. A hozzánk fordulók zöme megélhetési problémákkal küzd, ami nem csoda, hisz a legmagasabb, első kategóriájú rokkantsági nyugdíj összege sem éri el a más­félszáz hrivnyát.

Ferenczi-Popovics