Utassy József: Kipusztulóban
Inog, recseg az agg családfa,
többé nem hajt levelet, ágat.
Utolsó gyümölcse én valék,
s velem kihal a vén Vadász-had.
Mi még hadakba rendeződtünk,
s hosszú-hosszú századokon át
ha egy Vadász-fiú megnősült:
toldott a házhoz még egy szobát.
Hej, ha föltámadna temetőnk!
Nagy, bortól bíborló éjszakán
szívemre ölelném remegőn:
dédapám, ükapám, szépapám.
Inog, recseg az agg családfa,
nem hajt többé levelet, ágat.
Utolsó gyümölcse én valék,
s kihal velem a vén Vadász-had.
A pusztulás mindig kétségbeejtő. Az égvilágon minden, ami elmúlóban van, ami már csak nyomaiban létezik, az embert szembesítésre, önvizsgálatra készteti. És szinte valamennyi olyan élőlény és élettelen dolog, amely utolsó példányként tudatosul bennünk, tragikus, felkavaró érzéseket ébreszt, lelkifurdalástól sem mentes állapotba juttat valamennyiünket. De Utassy József verse, a Kipusztulóban című, még ennél is fájdalmasabb érzéseket kíván megfogni.
Arról a felelősséggel terhes szembesülésről kíván számot adni, amelyet egy nagymúltú család utolsó sarja érezhet át, amikor tudatosul benne, hogy valószínűleg számos ősének az álma, igyekezete épp az ő életével zárul le örökre. Ám ebben az egyéni „kipusztulásban”, egy-egy családfa lezárultában ott lebeg a nagyobb közösség, egy-egy nemzet fenyegetettsége. Figyeljük meg, hogyan és miért szélesedik ki a családi pusztulásról szóló dráma. Vajon miért nem tudjuk csupán az egyén, csak a család egyéni dolgának látni azt, amiről Utassy József verse szól? A „dédapám, ükapám, szépapám” nem rokonunk, s mégis, mintha saját ismerős és ismeretlen felmenőinket is megidézné ezáltal a költő.
Penckófer János
