Magyar munkaszolgálatból orosz hadifogságba
Fogas József: 16 évesen a háborúban
1944-ben, amikor a háború a vége felé közeledett, az emberek úgy vélték, túl vannak már a megpróbáltatások javán, de nem így történt. Először a magyar hadsereg hívta be katonai szolgálatra az itthon maradt fiatal fiúkat, majd a „felszabadító” szovjetek kötelezték háromnapos munkára a férfilakosságot. Fogas József 1928. március 26-án született Császlócon. 1943 karácsonyát még vidám betlehemezéssel töltötte, nem is sejtve, hogy mit tartogat számára a sors. A következő év márciusában lett tizenhat éves, de fiatal kora ellenére már októberben elvitték munkaszolgálatra. A háború borzalmait tehát szinte gyermekfővel élte át.
– Öten voltunk testvérek. Három bátyám a magyar hadsereg katonájaként szolgált a fronton, én és az öcsém idehaza voltunk idős szüleinkkel. A háborús időkben gyakran gyűjtöttünk meleg ruhát és élelmet a fronton harcoló katonáknak. Az édesapám mindig kötelességtudó ember volt, amennyire erejéből tellett, segített, s minket is erre nevelt.
– 1944-ben, egy őszi napon egyszer hívatták apámat a községházára, és azt mondták, kötelező jelentkeznem munkaszolgálatosnak, különben hadbíróság elé állítanak. Apám nem értette, hogy miért, mivel még kiskorú voltam, s három fia már katona volt. Ennek ellenére másnap én is útnak indultam kilenc falubelimmel együtt. Nemcsak a mi községünkből, de a környező falvakból is behívták az embereket. Esküt kellett tennünk, ugyanúgy, mint a katonáknak, Istenre és a Hazára.
– Mivel egyre jobban közeledett a front, védvonalakat, bunkereket kellett kiépítenünk, ezért volt szükség munkaszolgálatosakra. Ungvárról vonattal vittek bennünket Perecsenyig, majd innen gyalog a Kárpátok lábához, az egykori lengyel–szlovák–magyar hármas határhoz. Itt kellett kialakítanunk a visszavonuló magyar katonák számára a lőállásokat és bunkereket. A táborban közel százhúszan voltunk és 30 személyes barakkokban laktunk. Nem volt rossz dolgunk, úgy bántak velünk, mint a katonákkal.
– A front egyre gyorsabban közeledett, a hegy egyik oldalán az oroszok voltak, a másik oldalán pedig mi. Egyre gyakoribbá vált, hogy be-betaláltak a táborunkba a lövedékek. Egy nap, 1944. november 20. körül, az ebédhez készülődtünk éppen, amikor hirtelen aknák csapódtak be közénk, s az egyik tiszt ránk kiáltott, meneküljünk, amerre látunk. Egymást követték a süvítő aknák, futottunk hát, hátra se mertünk nézni, csak a jajveszékelést hallottuk. A mögöttem menekülő egyik jó barátom, Rohály Jóska mellett robbant fel az egyik akna, mai napig hallom a hangját, ahogy fájdalmasan kiáltja: „Fiúk, se kezem, se lábam!”. Néhányan a hegygerincre menekültünk. Szerettük volna kikerülni az oroszokat, de azt sem tudtuk, hogy merre járunk. Késő estére a vidék már tele volt velük, így kerültünk hadifogságba.
– Először a szambori gyűjtőtáborba vittek minket, gyalog, éhen. A földben maradt répát szedtük ki, azt ettük. Ebben a táborban már rengeteg ember volt, köztük sok beteg. Látva azt a nyomorúságos helyzetet, csak arra kértem a Jó Istent, hogy el ne kapjam a hastífuszt. Később átvittek Vinnyica mellé, a kaolinbányába. De itt sem voltam sokáig, mert megbetegedtem és a kórházból már könnyebb munkára kerültem. A vinnyicai kultúrház újjáépítésénél dolgoztam egy német kőműves mester mellett mint segédmunkás.
– 1946. augusztus 8-án, megpróbáltatásokkal teli kemény tizennyolc hónap után, végre hazamehettem. Munkácson, a vasútállomáson az egyik falumbéli fiú megismert és megetetett. Ungváron, a KGB irodájában kaptunk egy igazolást arról, hogy engedéllyel távozhatok. Ezt az igazolást sokáig őriztem, 3-4 évvel ezelőtt dobtam ki, nagytakarításkor.
– Nagyon sokáig nem mehettem úgy végig az utcán, hogy meg ne kérdezte volna valaki, láttam-e a fiát, férjét, testvérét. Volt, akiknek azt kellett mondanom, hogy ne várják, mert meghalt, ennek ellenére nem hittek nekem és várták haza továbbra is...
– Idővel munkába álltam, családot alapítottam, megpróbáltam normális életet élni. Sajnos négy éve egyedül maradtam, mert feleségem elhunyt, a fiaim pedig Ungvárra költöztek. Örülök, és hálát adok az Úrnak, hogy mindezek ellenére megélhettem a 75. születésnapomat, és bár sok év telt el azóta, még mindig sokszor gondolkodom azon, hogy miért kellett mindennek megtörténnie.
Lejegyezte: Váradi Natália
