Mezey Katalin: Születésnapi labdarózsák

– Dögöljön meg az ember,

ha már valakire rászorul – mondta anyám.

– Nekem egy pohár víz se kellett

soha senkitől. Lehetett háború,

jöhettek a németek, oroszok,

én soha nem szorultam senkire.

Úgy szégyellte a ragaszkodást,

mint egy testi hibát.

Puszit nem adott:

hízelgés az ölbe kéredzkedés,

a hozzásimulás.

Összetörte a labdarózsacsokrot,

amit betegágyból kiszökve

szedtem a születése napján.

Erős markából

hullt a fehér szirom:

– Azt képzelted, hogy hős vagy,

egy Nemecsek, ahelyett,

hogy kifeküdnéd a betegségedet. –

És az ágy elé ledobta.

*

Június van, kint eső esik,

anyám feje a párnán,

fogatlan szája nyitva,

lihegve alszik, mintha

örvénnyel viaskodna.

Odakint korán nyíló,

törékeny labdarózsa,

csokrát hiába szedném,

nincs, aki földredobja.

Ez a költemény jó példa arra, hogy újra tisztázzuk: a vers – dráma. Két részből áll e költemény, s a különbözőséget, a drámai hatást még a külső megformálás is hangsúlyozza. Az első rész szabadabb forma, míg a második – zártabb. Rímmel is lekerekíti a szerző. Ám a drámaiságban nem a külső forma lényeges. Mindig az a fontos, ami az emberben játszódik le. Annak az összeütközésnek van igazán nagy súlya, amely ott, legbelül, a lelkünkben játszódik le. Így van ez a Születésnapi labdarózsák esetében is.

Mit tehetett volna az a kicsi ember, aki lázasan is kiszökött az ágyból, hogy virággal köszönthesse édesanyját, aki születése napját ünnepelte – s mégis szidást kapott érte! Semmit. S tehetett volna-e mást az édesanya, aki féltésből szidta meg gyermekét? Aligha. őt az a meggyőződése is bátorította, hogy az ember csak magára számíthat, hogy minden körülményben legyen erős. „Dögöljön meg az ember, / ha már valakire rászorul” – mondta és nem gondolt arra, hogy fekhet még ő – egy másik júniusban – magatehetetlenül.

És még így is szedné a felnőtt (gyerek) a labdarózsát, csak lenne, ki a földre dobja azt.

Penckófer János