2003. október 17.
„Szerettelek titeket, azt mondja az Úr, és azt mondjátok: Miben szerettél minket? Avagy nem atyjafia vala-é Ézsau Jákóbnak? azt mondja az Úr. Jákóbot pedig szerettem, Ézsaut ellenben gyűlöltem, és az ő hegyeit pusztává tettem, örökségét pedig pusztai sakálokévá.” (Mal.1,2-3)
A szövetséges nép kétkedve fogadja az Isten vallomását: Szeretlek téged. Nincs tisztában azzal, hogy az üdvtörténetben milyen szerepe van. Nem tudják, milyen szabadító tetteket vitt véghez Isten Izráelért a történelem folyamán. De nemcsak a zsidó népről, hanem rólunk is szól az ige. Szeretlek benneteket — mondja Isten, és ezt tettekkel is bizonyította. Gazdasági válság, két árvíz, népesedési katasztrófa közepette is élnek gyülekezeteink, az aszály ellenére is termett és terem a föld, és sorolhatnánk még tovább.
Miből láthatjuk, hogy szeretsz bennünket? – kérdezte Isten szövetséges népe egykoron, mert nem látta tisztán helyét a jelenben és Isten terveiben. Ennek egyik oka pedig a hitbeli gondjai voltak. A papok sem tisztelték Istent, bemutatták az áldozatot, mert elő volt írva, de hiányzott belőlük az a lelkület, amely az áldozat bemutatásához szükséges volt. Az Istennek jó lesz a rosszabb is, gondolták. A helytartónak nem merték volna elvinni a satnya állatokat, de áldozatnak jó lesz.
A mi áldozatunk, istentiszteletünk sokszor nem ilyen? Milyen lelkület van az adakozásunkban? Jó lesz az egyháznak a rosszabb is, elég lesz Istennek a kevesebb is? Az Isten iránti hála és tisztelet, vagy a sóvárság, a pénz sajnálása motivál, amikor Isten ügyére kell adni? Az éneklésünk Isten dicsőítése, vagy megszokott liturgiai elem?
Malakiás idejében azt kívánta a Seregek Ura, bárcsak valaki bezárná a templom ajtaját, és ne égne többé tűz az oltáron, mert értelmetlen. Miközben Izráel és a papok nagy dolognak tartották istentiszteletüket, napkelettől napnyugatig számtalan nép áldozata volt jó illatú és tiszta áldozat.
Csak egy rövid szembeállítás. A mi népünk nem tud időt szakítani az Istenre, hiszen vasárnap ki kell pihennie az egész heti fáradtságot, vagy ha hetente egyszer el is megy istentiszteletre, nem szereti, ha egy óránál tovább tart. Afrikában ezzel szemben több tíz kilométert tesznek meg az emberek a templomig. Ha nem férnek be, megelégednek a kiszűrődő szófoszlányokkal is. Istentisztelet után estig együtt maradnak, énekelnek és táncolnak az Istennek, együtt magasztalják a megváltó Urat. Teszik mindezt polgárháborúk, járványok, éhínség közepette. És nem mondják, hogy micsoda fáradság!
Páll László
beregrákosi református lelkipásztor
