Benkő György, egy tősgyökeres beregszászi
Isten éltesse!
Benkő György festő, a Kárpátaljai Magyar Tanárképző Főiskola tanára, 1947. október 31-én született Beregszászban, és azóta is ott él. Tanulmányait az Ungvári Iparművészeti Szakközépiskolában végezte. Mint mondja, a festészet az élete.
– Mit jelent az ön számára, hogy Beregszászban él és alkot?
– Ifjúságot, sikert, kudarcot, csalódást. A fiatalságom érdekes, színes világ volt. Az első kiállítást is itt, Beregszászban, a régi Pince kávézóban rendeztük Muszka Laci barátommal közösen, amikor még húszéves sem voltam. Nem féltünk semmitől, nem voltak tapasztalataink, teljes erőbedobással és felfedezővággyal vetettük magunkat a művészet útvesztőibe. A diákkori merészséget máig nem adtam fel. Viszonylag ritkán szerepelek kiállításon, meglehetősen keveset festek, de mindig is megvolt bennem a kísérletezés vágya. Nem szeretek megállapodni, egy helyben topogni valami langyos tócsában. Nincs ebből gondom, egyszerűen nem igazán kerültem előtérbe.
– Mire büszke eddigi pályafutását illetően?
– 16 évesen kezdtem el festeni, bár kisiskolásként még hármasom volt rajzból. Szüleim vegyes érzelmekkel fogadták az ötletet, mesterembert szerettek volna faragni belőlem. Véleményem szerint kb. tíz jó képet festettem, amelyekre ma is büszke vagyok. Sok befejezetlen képem van otthon. Elvem, hogy a színészet, művészet, képzőművészet egy állapot, és csakúgy, mint a festményeim, megvárnak, nem szaladnak el...
– Úgy érzi, hogy környezete, lehetőségei, korlátai gátolják művészi kiteljesedését?
– Egyáltalán nem. Sőt. Beregszász városközpontjában tíz méterenként lehet témát találni és jobbnál jobb képeket festeni. Ugyanakkor nincsenek kedvenc témáim, azt festem, ami valamilyen vonatkozásban megragad.
– Stílusok, irányzatok?
– Ma már nem ragaszkodnak annyira ezekhez a dolgokhoz. Egy idő után minden képzőművésznél kialakul a rá jellemző, egyedi formanyelv, de a stílushatárok javarészt összemosódtak.
– Mikor van „kész” a festmény?
– Mikor úgy érzem, eljött az a pont, amikor le kell tenni az ecsetet, különben csak rontanék az egészen, a kép egységén. Úgy emlékszem, legelőször az Attila utca egyik régi házát festettem le. Rozzant épület, előtte fa, düledező kerítés, a háttérben halványan látszik a domb. Az egyik láda mélyén talán még mindig megvan a kép. Nagyon tetszett, mert olajfestékkel festettem, és módfelett csillogott. Az alkotásban számomra az a szép, hogy a festéktubusban, a palettán csak színek, festékek vannak, ám amikor ezek felkerülnek a vászonra – a megfelelő festék a megfelelő helyre –, akkor lesz belőle festmény, válik belőle gondolat.
– Tulajdonít valamiféle jelentőséget a születésnapjainak?
– Legfeljebb annyit, hogy ismét öregebb lettem egy évvel. Persze meg szoktuk ünnepelni szerényen, a családdal. Hogy van-e ennek kapcsán valamiféle kívánságom? Azt szeretném, hogy idén szép idő, igazi vénasszonyok nyara legyen a születésnapomon.
Ferenczi Katalin
