„Az a normális állapot, mikor az ember másokért él…”

Barsi Balázs ferences szerzetessel beszélgettünk

2003. november 7., 01:00 , 147. szám

Október 27–31. között Beregszászban, a Sinkovits Imre Cserkészotthonban és Közösségi Házban lelkigyakorlatot tartottak magyar ajkú görög katolikus parochusok számára, melyen 17 kárpátaljai atya vett részt. A találkozó magyarországi vendégelőadójával, Bar­si Balázs ferences szerzetessel beszélgettünk hitről, lelkiismeretről, szolgálatról…

– Járt már Kárpátalján?

– Igen, jártam már ezen a vidéken a nyolcvanas évek végén, amikor a ferences testvérek meghívtak lelkigyakorlatot tartani a híveknek Nagyszőlősre és környékére.

– Mit jelent ferences szerzetesnek lenni?

– Aki nem kapott erre meghívást, az talán idegenül áll előtte, mert a szerzetesi hivatás az olyan ám, mint a szerelem: az Úristen kiválaszt valakit, és akkor boldogan menni kell. Nyilvánvalóan nem a testen és véren alapuló testvériség ez, hiszen nagyon különböző emberek jönnek közénk. Valójában a ferences közösségnek az a legnagyobb hivatása, hogy különböző nyelvű, műveltségű emberek testvérként éljenek az evangélium alapján.

– Közismert, hogy Kárpátalján különösen jelentős szerep hárult, s hárul ma is a Ferenc-rendre a római katolikus egyháznak a rendszerváltás utáni újraéledésében. Miből táplálkozik rendtársainak ez az elhivatottsága?

– Még a Szovjetunió idején történt, hogy lehetőség nyílt segítségére lenni az itteni egyháznak, s akkor a mi provinciánkban, a Kapisztrán Szent János provinciában megszavaztuk, hogy kiküldünk néhány testvért a régióba. Egyrészt, nyilvánvaló volt, hogy segítségére lehetünk a helyi magyarságnak, a magyar ajkú katolikus híveknek. Másrészt, egy katolikus sose zárhatja ki a másikat, adott esetben az itt élő ukrán népet vagy akár a pravoszláv testvéreket sem a szívéből. Mindennek azután meg is lett a gyümölcse, hiszen azóta számos helyi fiatal választotta a szerzetesi hivatást, akik idővel nyilván visszatérnek majd erre a vidékre. Ugyanakkor a ferences testvérek igen mélyen átérezhetik itt, mennyire szükség van rájuk, ami nagyon jó érzés. Akik jártak Kárpátalján az elmúlt évek során, mindnyájan valamilyen plusszal tértek haza, azzal, hogy jó volt Kárpátalján lenni.

– Mi az, amit papként, gondolkodóként a jelen legfontosabb üzenetének tart?

– Az egyik leglényegesebb üzenet a mai világban, hogy vannak olyan emberi értékek, amelyek ha hiányoznak, szinte csoda kell ahhoz, hogy az ember megtérjen. Ilyen valóság a lelkiismeret. Egy nagyszerű pszichológus, Viktor Frankl írja, hogy a lelkiismeret olyan, mint az emberen a köldök. Egy ősi kapcsolatra utal Valakivel, mert a lelkiismeret Valakinek a hangja. A mai világ azért van krízisben, mert elszakadt a lelkiismerettől mint gyökértől. Az utóbbi pár száz évben a lelkiismeretet vagy abszolutikus hatalmak veszik kézbe – miáltal nemegyszer hallhattuk-hallhatjuk, hogy parancsra tettem, amit tettem, tehát azt hihettem, hogy jót cselekedtem – vagy pedig a fogalmát torzítják el, az egyéni ízlés, az egyéni választás lehetőségének szintjére süllyesztve azt. A lelkiismeret azonban egy felettünk álló hang, s valójában ezt kellene kiművelni valamennyiünkben már gyermekkorban, hogy arra hallgassunk. Egy ízben egy 70 éves bácsi megkérdezte: azt akarom-e mondani, hogy ez a hang még a parlamentnek is felette áll? Még az Európai Parlament felett is, válaszoltam. Azt lehetne mondani, az evangélium felett is áll azok számára, akik még nem fogadták el azt.

– Mit üzen az ifjúságnak?

– Azt, hogy különböztesse meg a „jól érzem magam” fogalmát a „boldogságétól”. Az ember ugyanis néha hajlamos azonosítani a boldogságot a pillanatnyi jó közérzettel. Ezzel viszont egyenesen „ellennevelést” kap a fiatal, például arra, nehogy boldog házassága legyen, mert egy házasságban nem érzi szüntelenül jól magát az ember. Az az igazi, normális emberi állapot, amikor az egyén kilép magából, amikor másokért, valamilyen nagy célért is él, amikor egy személyes kapcsolatban az Úristennel, embertársaival megnyugszik. Az az Isten tanít bennünket erre, akiről azt mondja Szent János, hogy maga a szeretet…

ferenczi

Barsi Balázs ferences szerzetes 1946-ban született egy Szekszárd melletti kis faluban, Sióagárdon. 1960-ban bencés diákként Győrben tanult, majd jelentkezett a Ferenc-rendbe, s 1971-ben szentelték pappá. Ezután pedagógusként dolgozott, 1975-től novícius magiszterként tevékenykedett, s ebben a minőségében püspökünket, Majnek Antalt is tanította. 1983-ban Stras­bourgban doktorált, s főiskolai tanárként működött. Majd kéttucatnyi vallási, egyházi tematikájú könyv szerzője. Hat éve Sümegen él és dolgozik házfőnökként.