„A kulcsszó az volt, hogy magyar vagyok”
Egy munkácsi magyar az Elbruszon
A munkácsi Kron Pált már gyerekkorában is vonzották a hegyek. 18 éves volt, amikor 1942-ben a Rahó melletti Dumen-hegyen hóviharba keveredett cserkészcsapatával, és megmentette egyik beregszászi társának az életét. Edzett, erős fiú volt, bokszolt és atletizált. Ha meglátott egy hegyet, megfoghatatlan érzés kerítette hatalmába: úgy érezte, meg kell másznia. A háború után bejárta Kárpátalja szinte valamennyi hegyét. Igyekezett a lehető leggyorsabban teljesíteni a kitűzött célt, mert minden fáradságért kárpótolta a csúcsról elé táruló látvány.
34 évesen, 1958-ban, szörnyű tragédia érte: megbénult a bal lába. Fél évi kezelés után az orvosok gyógyíthatatlannak, második kategóriás rokkantnak nyilvánították. Méhcsípésekkel és állandó mozgással próbálta otthon gyógyítani magát, és fittyet hányva az orvosi diagnózisra, másfél évvel később már újra síelt a Beszkideken.
Nem hagyta abba a hegymászást, ha csak tehette, útra kelt, hogy meghódítsa az északkeleti Kárpátok egy újabb, még ismeretlen csúcsát. Az orosz és magyar nyelven megjelent első jógatankönyveket rögtön megvásárolta, s a belőlük elsajátított légzéstechnika segítségével sokkal gyorsabban tudta megmászni a magasabb hegyeket, de a gyógyulásában is sokat segített ez az ismeret.
A Kárpátok után bejárta a Fekete-tenger keleti partvidékét Batumitól a Krím félszigetig, a Nyugat-Kaukázust a tengertől egészen Csecsenföldig. Igyekezett minden útjába eső hegyet megmászni, s egyre magasabbra jutott fel.
Az első kaukázusi utazást további öt követte, de a legmagasabb csúcsot, az 5642 méter magas Elbruszt sokáig csak távolról méregette. Először a hegyóriás szomszédján, a Pri-Elbrusz hegyen 3500 méter magasságban épült turistaházig kapaszkodott fel. Az ott elé táruló látvány úgy elvarázsolta, hogy hegymászó-felszerelés nélkül vágott neki az Elbrusznak. Még az sem szegte kedvét, hogy az Ahun-völgyben a sorozatos lavinák egyike kis híján magával sodorta.
Drótkötélpályán jutott fel a német hadsereg által épített úgynevezett tizenegyedik menhelyig, ami 4400 méterrel van a tenger szintje felett. Szerencséje volt, tiszta, napsütéses időben indulhatott el innen kora reggel a csúcs felé. Könnyű ruhában, csomag nélkül, egyedül, teljes erőbedobással vágott neki az útnak. Tudta, folyamatosan változtatnia kell a légzéstechnikát, ha oxigénpalack nélkül fel akar jutni a csúcsra. Sokat gyakorolta a megfelelő légzést, de egy idő után az elé táruló gyönyörű táj láttán megfeledkezett a helyes technikáról: „Körülbelül ötezer méter magasan lehettem, és egyszer csak megingott alattam a föld, megszűnt a látásom. Állok, érzem, hogy elesek, de az agyam még működött, az utolsó gondolatom az volt, hogy kezet, lábat szét, le ne guruljak! Hogy meddig feküdtem ott a havon eszméletlenül, nem tudom, de nem telhetett el több húsz percnél, mert nem fagytam meg. Egyszer csak érzem, hogy az agyam működni kezd. Első gondolatom a légzés volt. Erőltetett légzésbe kezdtem, a harmadik levegővétel után már visszatért a látásom, öt perccel később pedig már folytatni tudtam a mászást.”
Kron Pál ekkor már elmúlt ötvenéves, és csak az edzettségének, illetve a jógából megtanult légzéstechnikának köszönhette, hogy feljutott a csúcsra. Természetesen nem a nyugati oldalról, a meredek falak irányából vágott neki, hanem a hegyen kialakított gyalogúton mászott felfelé, s amikor az út véget ért, a leglankásabb oldalon folytatta. A csúcsra felérve készített néhány fényképet a környező hegyvonulatokról és elindult lefelé. Sötétedésig elérte a helyiek által bunkernek nevezett tizenegyedik menedékhelyet. Teljesítménye mindenképpen elismerésre méltó.
Meglepő tapasztalatként mesélte Pali bácsi, hogy a helyi, barátságtalannak tartott kaukázusi népek közül valamennyi rokonnak tartja a magyarokat. Adzsária, Abházia, Balkária, Kabardia eldugott településein, ha bajba került, elég volt annyit mondania, magyar vagyok, „máris testvérként üdvözöltek, borral, élelemmel kínáltak, vadászni hívtak, megmutatták, milyen az igazi kaukázusi vendégszeretet. Ott meséltek nekem először Magna Hungáriáról, ráadásul nagyon sok közös szót is felfedeztem a különböző kaukázusi nyelvekben. Sok helynév és földrajzi név is magyar elnevezésnek tűnik. A helyiek úgy tudják, hogy egykor ott éltek velük a magyarok is.”
Az 1848-as szabadságharcot követően Szentpétervárra, majd a Kaukázusba került gróf Zichy Mihály festőművész képeivel és emlékével sok helyen találkozott utazásai során Pali bácsi, és egy régi bistaui kolostorban meglepő festményre bukkant. „Ezerévesnél is régebbi a kép a helyiek szerint, romokat ábrázol, az oroszul kiírt neve pedig a következő: »Đóčíű ęđĺďîńňč Ěŕäćŕđ«”. Ez is azt bizonyította számára, hogy az ottaniak rokoni érzései nem alaptalanok.
Badó Zsolt
