Karinthy Frigyes: Martinovics

Először Sigrayt vezették köztük el,

Szolárcsik felbukott a lépcsőhöz közel.

Szentmarjay vadul ellökte a papot.

Hajnóczy sírva ment. őz Pál viaskodott.

Martinovics, így szólnak a régi krónikák,

Ájult volt, midőn a padra hurcolák;

Nyitott, tajtékos ajkán, nehéz mosoly, fakó, –

Két hóna alá nyulva, cipelte a bakó.

Kuszált, vizes haja, sovány gyermek feje

Rácsuklott csendesen a hóhér keblére

S melyet nyirkos pirossal az olvadt vér elöntött:

Két karja átölelte szeliden a fatönköt.

A magyar jakobinus mozgalom vezető személyiségeiről szól Karinthy Frigyes verse. Pontosabban: Sigray, Szolárcsik, Szentmarjay, Hajnóczy, őz és Martinovics kivégzéséről, hogy miképpen tudták fogadni a számukra büntetésül kiszabott halált.

A szervezkedésnek, a magyar jakobinusok mozgalmának az volt a kitűzött célja, hogy a köztársasági államformát Magyarországon forradalmi úton hozzák létre. A Karinthy által is emlegetett krónikák szerint a polgári átalakulást kívánták előmozdítani. Titokban, sejtszerűen működött a társaság. Azt kívánták, hogy szűnjenek meg a nemesek előjogai, és a Magyarországon élő nem magyar népek autonómiát kapjanak.

Milyen döbbenetesen másként fogadták ezek a vezetők a végzetet. Azt hinné az ember, hogy akiket életre-halálra összekovácsol az eszme, a kitűzött cél, amire életüket teszik fel, azok a halál érkeztét is hasonlóan tudják elfogadni. Érdemes ezen is gondolkodnunk, de azon is, vajon miért Martinovics kapja a versben a legnagyobb teret. Természetesen az a kézenfekvő válasz, mert ő volt az egész mozgalom megszervezője. Igen, de egy vezetőhöz – úgy hinné az ember – felemelőbb, bátrabb, harciasabb magatartás illik. A költő viszont épp ezen várakozásunkkal szemben állítja elénk azt a vezetőt, aki a saját halálával nem tudott – vagy nem tudhatott – szembenézni. A „nehéz mosoly, fakó” vajon ezt jelenti, avagy épp ennek az ellenkezőjét?

Penckófer János