Farkas Árpád: Hol az eső összeér a havazással

E monoton esőben esdekelve,

hány ezer éve csörtetek nyomotokban?

Telebeszéltem már a földet riadozó

állatokkal, hogy ti ne féljetek.

Didergő erdőkkel, hogy megmelegedjetek,

s a fogalmak felhagyott tisztásain,

mögöttünk messze,

már hiába harsan fel zölden a fű –;

Ó, hány ezer éve csörtetünk e monoton zokogásban,

az éj szemöldje alatt?

Félrehajtogatjátok, lám, magatok előtt

az eső szálait,

visszacsap arcomba élük, hidegük.

Miféle menetelés ez,

miféle mágia,

hogy nem vághatok magamnak új csapást,

mielőtt elérnők azt a kort,

hol az eső összeér a havazással,

s tejfehér ködökben úsznak el

álmodott kontinenseim,

s fehérré havazva be őket

én is örökre

elalszom –

Egy tisztázatlan kényszerűség rabságáról szól e költemény. Sorsnak is mondhatjuk. Mert mi az, ha nem sors, amikor minden velünk megesett, általunk vállalt vagy önkéntelenül is elvégzett dolog a ki- és elkerülhetetlenség összefüggéseiben ismerteti fel magát velünk? Természetesen Farkas Árpád költői eszközök segítségével mondja ezt: mást jelent az eső és a szüntelen „csörtetés”, „menetelés”. Jelképessé teszi a szavak jelentéseit, úgy érzékelteti az emberi életút sorsszerűségét.

A monoton eső ezért is lényegül át monoton zokogássá. A „szemöld” szó használata pedig nem csak azért tűnik fel, mert megszokott formájától eltérő rövidülésben használja a költő, hanem azért is, mert így egyetlen hatalmas szemként érzékeljük mindazt, amit égnek mondunk, ahonnan az eső érkezik. És miért olyan szomorú ennek a sorsszerűségnek a felismerése? Nyilván azért, mert „nem vághatunk magunknak új csapást”, valami eleve elrendeltetett van az életünkben. De mindenek ellenére mégis van valami felemelő ebben a „rabságban”. Az, hogy az előttünk élők elképzelt igaz életcéljaiban, terveiben, vágyaiban élünk tovább, ahogyan ezt teszik majd az utánunk jövők is.

Penckófer János