Aki dalra fakad, ha a szó kevésnek bizonyul

Sebestyén Márta: hamarabb énekelt, mint beszélt

Kárpátalján vendégszerepelt az elmúlt héten Sebestyén Márta és a Hamar Dániel vezet te Muzsikás együttes. A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség szervezésében és az ungvári magyar főkonzulátus közreműködésével szerdán Beregszászban, a Kölcsey Ferenc Szakkollégiumban (KMTF), csütörtökön a nagydobronyi Sting Szabadidőközpontban és Ungváron, a Megyei Filharmóniában tartottak nagy sikerű előadást a vendégművészek.

A kitűnően szerkesztett műsor nagyszerű ízelítőt adott a két legnagyobb magyar zenetudós és zeneszerző, Kodály Zoltán és Bartók Béla által összegyűjtött magyar népzenei örökség legszebb dallamaiból. Sebestyén Márta, a régi népi éneklési mód kiváló ismerője ezúttal is utánozhatatlan hitelességgel és érzékenységgel szólaltatta meg népdalainkat, s Farkas Zoltán népi táncos káprázatos táncelőadással tette még hatásosabbá, erőteljesebbé a nem mindennapi zenei élményt.

Sebestyén Márta neve ma már fogalom, nemcsak a magyar, de a nemzetközi zenei életben is. Páratlan hangja, hiteles előadásmódja, a magyar népzene iránti alázata, hatalmas szakmai tudása, közvetlen kapcsolata a még élő népi énekesekkel, egyedivé teszik a „szakmában”.

Márta nem szereti, ha művésznőnek szólítják, közvetlen, ba­rátságos ember benyomását kelti. Szívesen me­sélt önmagáról, családjáról, és közben gyakran dalra is fakadt, ha érzései megfogalmazásához kevésnek bizonyultak a puszta szavak.

– Édesapám botfülű közgazdász, szerencse, hogy az anyukámra ütöttem – meséli tréfálkozva. – Amikor megszülettem, anyukám harmadéves népzeneszakos hallgató volt a Zeneakadémián, többek között Kodály tanítványa. Szoktam is mondani, hogy én már születésem előtt szoros kapcsolatban álltam a népzenével. A szüleim szerint hamarabb énekeltem, mint beszéltem.

– Kislányként mi szeretett volna lenni?

– Nem volt időm ezt megfogalmazni. Egyszerűen énekeltem, aztán lassan az egész életem e köré épült fel. Ma sem úgy tekintek az éneklésre, mint egyfajta választott foglalkozásra, egyszerűen ez az életem, erre születtem. Gimnazista koromban Sebő Ferenc szinte kibökdösött a színpadra, hogy „nyomjak már egy pár dalt”, és azóta is énekelek. Jövőre lesz harminc éve, hogy együtt vagyok a Muzsikás együttessel.

– Az életét tehát a koncertek töltik ki?

– Igen. A Muzsikás együttessel mostanában eléggé be vannak táblázva a napjaink. A közelmúltban Olaszországban, majd Londonban léptünk fel, a Magyar Kulturális Évad ünnepélyes megnyitóján, ahol a walesi herceg előtt is énekeltünk. Ez a miliő azért elég furcsa volt számomra, hiszen ott és akkor tudni kell elegánsan viselkedni, megszólalni.

– Melyik a legkedvesebb koncertélménye?

– Norvégia, egy középkori templom, ahol éjfélkor, gyertyafénynél énekeltem. Valami csoda volt. A közönség pedig annyira fogékony, érzékeny a népzenére, hogy sokan végigsírták a koncertet. Ez egy hagyományőrző vidék, azt is mondhatnám, hogy Norvégia Erdélye, ahol évente megrendezik a szólóénekesek fesztiválját, így kaptam magam is meghívást.

– Járt már Kárpátalján?

– Csak egyszer, a kilencvenes évek közepén. A rendszerváltást megelőzően nem volt egyszerű útlevélhez jutni. Pedig Kárpátaljára szívesen jöttem volna, már csak azért is, mert magam is erről a „csücsökről” való vagyok. Édesanyám Nyíregyháza-Sóstón született, ahol később sokat vendégeskedtem a nagyszüleimnél. Az anyai őseim mind alföldiek: pedagógusok, református lelkészek. Az apai családtagok Vas me­gyéből való katolikus „ivadékok”. Vágytam rá, hogy eredetiben hallhassam a népzenei felvételekről jól ismert ízes észak-keleti diftongusokat, mint például a „Hallottad-e híreit Bereg vármegyeinek, az átkozott munkácsi tömlöcnek?” kezdetű dalban. Nekem ezek a zenék jelentették ezt a vidéket.

– Család?

– Két fiam van, Álmos 12, Szabolcs 10 éves. Szeretik a zenét, most éppen nagybőgőzni tanulnak. Még nagyon az elején járnak, de a lelkesedés megvan.

– Számos generáció számára Sebestyén Márta az István, a király c. rockopera Rékája. Hogyan emlékszik erre a „kirándulásra” egy másik műfajba?

– Jól ismertük egymást Szörényi Leventével, a szerzővel, mindig is szerette a Muzsikás zenéjét. Az egyik első lemezünk zenei rendezője is ő volt. Amikor aztán elkészült az István, a király zenéje, Levente szerette volna, ha én szólaltatom meg Rékát, mondván, ezt ő nekem írta. A rendező viszont egy más színészt akart látni a színpadon, így köztes megoldásként én csak felénekeltem a dalokat, de nem léptem színpadra. Ebből én soha nem csináltam ügyet, ám a közönség sokáig látni akarta azt a nőt, akit „nem engedtek a színpadra”. Abban az évben a nagyközönség szavazatai alapján én lettem Az év énekesnője, megelőzve Szűcs Juditot. Emlékszem, a díjátadáson ott álltam egy gyimesi csángó ingben, és átvettem a jutalmat, egy 700 forintos Centrum vásárlási utalványt…

– Emlékszik a legelső zenegyűjtő útra?

– Kislánykoromban anyukám mesélt saját gyűjtéseiről, megmutatta a feljegyzéseit, a fényképeket. Legendás adatközlőket ismertem meg így. Akkoriban azt hittem, mindez réges-régen történt, és ilyen ma már nem is létezik. Amikor azután először kijutottam Erdélybe, egy ízes lakodalomba csöppentem, ahol élőben láthattam játszani azt a híres Palatkai-bandát, akiknek archív felvételeit otthon korábban rongyosra hallgattam. Álomszerű volt „élőben” látni, hallani őket.

– Tanítványok?

– Hagyományos értelemben véve nem tanítok, nincsenek tanítványaim. Talán az a kedv, az a kitartás, ahogyan mi „csináljuk” a népzenét, az a példa, minta, amit bennem, bennünk látnak, az lehet építő a fiatalok számára.

– Baráti körben, kisebb ünnepségek alkalmával előkerülnek a hangszerek? Muzsikálnak a saját kedvükre?

– Igen, elég gyakran, jellemzően esküvőkön. Nagyon szomorú, de néha még temetésen is. Vannak olyan helyzetek, amikor egyszerűen nem lehet nemet mondani. Egy kedves jóbarátunk utolsó kívánsága volt például, hogy Hamar Dani barátom mondja a búcsúztatót, és én énekeljek a ravatalánál.

– Aki ennyire „otthon van” a népzenében, rá tud még csodálkozni egy-egy dallamra, zenei fordulatra?

– Elég nagy baj lenne, ha már nem tudnék. Akkor nem is tudnám hitelesen elénekelni, a fiúk pedig nem tudnák eljátszani az adott zenét. A népzenélésben az a művészet, hogy újra és újra átéljük a zenét. Sokszor nem is azért megyünk népzenét gyűjteni, hogy valami különlegeset, eddig soha nem hallott dallamot „találjunk”, hanem hogy együtt legyünk azokkal az emberekkel, akiknek ma is sajátjuk ez a zene. A tőlük kapott zeneélményt nem lehet kottával, felvételekkel pótolni. Nekik is nagyon jó ez, mert érzik a ragaszkodást, az együvé tartozást. A kalotaszegi Mére falu hölgykántora egyszer azt mondta: „Tudod, drága Márti, ha tük nem vónátok, mük se vónánk, de ha mük nem vónánk, tük se vónátok!”.

– Az előadásokon nemcsak énekli, de remekül táncolja is a népzenét. Mikor tanult meg táncolni?

– Amikor megkaptam a Népművészet Ifjú Mestere címet, Tímár Sándor, a Bartók együttes vezetője rábeszélt, hogy tanuljak táncolni, mert akkor az ének is százszor jobban fog menni. Igaza lett. Erdélyben minden zenész kitűnő táncos, bármikor leteszi a hangszert és táncra perdül. Ma már nagyon szeretek táncolni.

– Tervek?

– Azt szeretném, ha sokáig éltetne a Jóisten, sokáig tudnék még zenélni, énekelni. Életem során számos magánéleti válságon, szerencsétlen dolgon átsegített a zene. Hatással van rám, legyen az indián népzene, vagy kecsua ének. Ugyanígy az én zeném is gyógyíthat, vigasztalhat. Ez benne a szép. Nálunk a családban, ha születésnap, évforduló van, akkor mindig a nagyszalontai köszöntőt énekeljük, a „Serkenj fel, kegyes nép...” kezdetűt. Ehhez most már a fiaim is ragaszkodnak.

P. Zs.