Egy kárpátaljai, aki önként járta meg Nyugat-Szibériát

Szibéria: „ХАЛА ЗАВОД”, északi fény, rénszarvashús

Fodor Gusztáv tiszteletes, a szürtei székhelyű Dorcas AID Kárpátalja segélyszervezet igazgatója, a közelmúltban Nyugat-Szibériában járt. Egy nemzetközi Dorcas-munkacsoport tagjaként közel 800 kilométert hajózott a Pur és a Taz folyók mentén, érintve a Kara-tenger Taz-öblét. Az expedíció célja a Jamal Nyenyec Autonóm Területen élő halászó-vadászó, rénszarvastenyésztő nyenyec és szelkup közösség megsegítése volt.

– Hogyan lett tagja a Szibériába induló munkacsoportnak?

– A nyenyec és szelkup közösséget négy éve támogatja a Dor­cas. A segélyszervezet helyi kirendeltsége éves missziós hajóútjára szponzorokat, újságírókat is meginvitált, jómagam így kaptam meghívást. Budapestről indulva moszkvai átszállással, repülővel érkeztem Novij Uren­goj­ba, innen autó vitt Sztárij Urengojig (mindezt egyetlen nap alatt). Itt az expedíciócsoport „birtokba vette” a helyi Dorcas „szolgálati” folyami hajóját. A területen ez a legalkalmasabb, legolcsóbb jármű. A hathengeres dízelmotor-meghajtású „katyer” maximális sebessége 15-20 km/óra.

– Mit kell tudni a Jamal Nyenyec Autonóm Területről?

– Az északi sarkkör mentén helyezkedik el. Magát a sarkkört semmi sem jelöli, kizárólag műszereink révén tájékozódtunk arról, hogy éppen mikor „léptük” át a bűvös 66,5O képzeletbeli nyomvonalát. A vidéken hét hónapig tart a zord tél. Ekkor a –50 OC sem ritka. A terület déli részét fenyőerdő (tajga), északi részét tundranövényzet borítja. A vidék nagyon gazdag természeti kincsekben, sok a fa, a földgáz. Hozzánk, Kárpátaljára is innen jut el csővezetéken a gáz.

– Milyen életformát folytatnak az ottani emberek?

– Az itt élő nyenyecek és szel­kupok halászattal, vadászattal, rénszarvastenyésztéssel foglalkoznak. Mi a halászó nyenyecekkel találkoztunk, akik családi kolóniákban élnek. Lakóhelyüket sátrak képezik. Télen a tengeri halakat halásszák, nyáron délebbre vernek tábort, ahol folyami halat fognak. A családi kolóniákat szerződés köti a sarkkörön túli halkolhozokhoz, melyeknek idényenként 30 tonna halat kötelesek leadni. A hal kilójáért rendszerint 9-10 orosz rubelt (1 USD kb. 30 rubel) fizetnek nekik, míg a moszkvai halpiacon legkevesebb 200 rubel egy kiló hal értéke. A keresett pénzen sót, cukrot, öltözéket, lábbelit vásárolnak.

– Sikerült hasonlóságra lelni a nyenyec és szelkup, valamint a mai magyar nyelv között?

– Bármennyire távoli is a nyelvrokonság, azt kell mondjam, hogy igen. Az egyik halkolhoz névtábláján például az állt, hogy „ÕÀËÀ ÇÀÂÎÄ” (halgyár). Rákérdeztem, s a „hala” nyenyecül valóban halat jelent. Nyári Jenő kollégám neve is „beszédes” volt a nyenyecek számára: a „nyárijene” jelentése „szép”. A víz fogalmát a „ví” szócska jelöli. A szibériaiak egyébként jól beszélnek oroszul. Léteznek ugyan olyan nyenyec értelmiségi körök, melyek küzdenek az ősi nyelv és kultúra fennmaradásáért, de hatásuk ma még elenyésző. A tanköteles gyerekeket szeptember elején helikopter szállítja a bentlakásos iskolákba, ahonnan csak májusban térnek vissza családjukhoz. Többségük jobban beszél oroszul, mint saját anyanyelvén.

– Vannak helyi gasztronómiai specialitások?

– Ettünk nyers halat, kóstoltuk az ehető tundrai bogyókat, gombákat. Ételeik elkészítéséhez halzsírt használnak, ami számomra túl „szagos”. Fontos táplálékuk a rénszarvashús és tej. Ugyancsak ezen állat bőréből, prémjéből készítik jól hőszigetelt ruháikat és csizmáikat.

– Milyen módszerekkel halásznak?

– Nyáron a Duna-szélességű folyók vize mindössze egy-két méter mély, ebben halásznak kézzel szőtt hálóikkal. Télen a sekély folyók befagynak, a halászok így kénytelenek északra (!), az Ob- és a Taz-öböl partjára húzódni. A folyók jegébe itt 25 méterenként léket vágnak, ezekbe eresztik hálóikat. Az őslakosok nagyon barátságos emberek, erős bennük az élni akarás, és jellemzően kiegyensúlyozottak. Az egyik hétgyermekes családanya elmondta, hogy szíve szerint még öt gyermeket szülne. A nyenyecek körében a gyermekáldás nagy ajándék, nem félnek sok gyereket vállalni, noha igencsak egyszerű körülmények közt élnek.

– Egyéb élmények?

– Láttam sarki fényt, ami szeptemberben leginkább zöldes színű, ám télidőben állítólag jóval színesebb. A tundrában térdig süppedtünk a mohába, amiből legalább nyolcfélét láttunk. Az ott élők vallása a sámánizmus, életüket sok hiedelem és babona szabályozza, vannak kabaláik, talizmánjaik. A magyar nyelvterületen is ismert szokáshoz hasonlóan a sátor „küszöbén” keresztül nem fognak kezet egymással és nem állnak meg társalogni. A pravoszláv papok megkeresztelték ugyan a közösséget, de a kereszténység eleddig kevés hatással volt rájuk. Ezen próbálnak változtatni a Szibériában működő baptista misszió munkatársai. Megdöbbentő, hogy sem a nyenyeceknél, sem a szelkupoknál nincs orvosi ellátás, minek következtében nagyon magas a gyermekhalandóság. Egyetlen gyógyszerük a taplógomba, amit mi hallucinogén fájdalomcsillapítóként ismerünk. Sámánjaik is a taplógombaportól esnek transzba.

– Mivel segíti a Dorcas az ott élő embereket?

– Egyrészt anyagi javakkal: ruhával, használati eszközökkel, másrészt lelki táplálékkal. Egy Sztarij Urengoj-i keresztyén gyülekezet misszionáriusa valamennyi kikötőhelyen filmet vetített Jézusról, keresztyén könyveket terjesztett. A többi lelkésszel magam is beszéltem a közösségekben a keresztyénségről; imádkoztunk, evangelizáltunk. Az új házasoknak, helyi nyelven szólva az „új sátrasoknak” sátorponyvát adtunk, de adományoztunk élelmiszert, praktikus fémedényeket, gumicsizmát, lámpaburát stb. is.

Badó Zsolt