Gyurkovics Tibor: Széchenyi-szobor a bokorban

2003. december 12., 01:00 , 152. szám

A bokrok között bujdokolsz mint régi-régi dal

csak Kossuth mondta hogy te vagy a legnagyobb magyar

azt hiszem azt is gúnyosan de bizonyítani

ezt nem lehet így megmaradt a rang az isteni

 

Itt vetted el Crescenciát a templomok tövén

zsinórosan és boldogan a lépcsőn följővén

három gyereknek anyja volt s te is Carolinán

már túljutottál s Kossuthon s talán nem egy vitán

 

S magán talán egy kicsit a neuraszténián

mi kialakult benned a rossz emberek mián

de mikor hintód áthaladt az áradó Dunán

csak levetetted magadat ahogy egy indián

 

de tested mégis fönnmaradt vittek Döblingbe be

hogy vállad mint a zsákokat sok gondod letegye

végül is görnyedtél hiún a sakktáblákra le

akárhogy játszottál a súlyt soha nem tette le

 

Itt vagy most bronzba öntve mint magányos ágyúcső

futólag pillant csak feléd a sok járókelő

de tudja hogy az igazi és az előkelő

férfi ha nincs ellenfele – inkább magára lő.

 

Gyurkovics Tibor verse majdhogynem számba veszi Széchenyi István életének legfontosabb állomásait, eseményeit. Ezek között kétségkívül az egyik legfontosabb az, hogy Kossuth Lajos nevezte őt a legnagyobb magyarnak, valamint az, hogy Döblingben, ebben a Bécs melletti idegszanatóriumban hogyan tudott teljes életet élni; sőt módfelett befolyásolni az 1848/49-es szabadságharc utáni politikai helyzetet. A Széchenyiről szóló film, a Hídember is kiválóan eligazít „a legnagyobb magyar” életének alakulásában, de a további tájékozódáshoz Németh László drámája, valamint a róla szóló esszéregénye az, ami elengedhetetlen. Ez utóbbiból megérthetjük, mi a lényege ennek a nagyszerű életútnak.

Gyurkovics Tibor versének utolsó szakaszában Széchenyi szobra, a „magányos ágyúcső” az, ami jelképessé válik. Különösen az öngyilkosság gondolatában az. Ha a magyarság ebben a nagyszerű példaéletben nem önmaga felemelésének a lehetőségét kívánja látni, hanem politikai maszatolások színterévé teszi azt, akkor valóban önmagára céloz a „magányos ágyúcsővel”. Amit közösségként elveszítünk, személyenként még kevésbé tudjuk megszerezni.

Penckófer János