„A szeretetnek, az együttlétnek volt értéke…”

Jakab Eleonóra, a Kárpátaljai Magyar Tanárképző Főiskola tanára, a Beregszászi Magyar Gimnázium pedagógusa, valamint a Budapesti Közgazdaságtudományi és Államigazgatási Egyetem Kertészettudományi Karának Határon Túli Tagozata Beregszászi Konzultációs Központjának vezetője, emellett két kislány édesanyja és számos diák „Nórika nénije” december 21-én ünnepli születésnapját.

– Úgy tudom, Beregszászban született.

– Ez nem olyan egyszerű, a keresztlevelem ugyanis csak 8 évvel születésem után lett kiállítva. A szüleim, tanítók lévén, Mezőváriban is tanítottak. Amikor iskolába készültem, édesapám elment Beregszászban az anyakönyvi hivatalba, de ott elutasították, mondván, visszamenőlegesen ők nem tudnak keresztlevelet kiállítani. Így végül Váriban adtak ki születési bizonyítványt számomra, ennek következtében vári születésűként vagyok elkönyvelve, bár Beregszászban éltünk.

– Milyen emlékeket őriz gyermekéveiről?

– A nevelésemmel nagymamám sokat foglalkozott, aki saját korának értékeit vélte fontosnak, amelyek így, felnőtt ésszel számomra egyetemes értékeket képviselnek. Amikor például eljött az ideje, elvitt Munkácsra, csak hogy elsőáldozó lehessek, s ez az élmény mélyen belém ivódott. Karácsonykor rendszeresen eljártunk kántálni, majd keresztanyámnál gyűlt össze a család, és a szentesti vacsorát is itt fogyasztottuk el, hatalmas asztal körül. Ezeknek az estéknek a meghittsége egy életen át elkísér.

– Diákévek?

– Eredetileg földrajztanár szerettem volna lenni, de akkoriban ezt a szakot csak Lem­berg­ben lehetett tanulni, a szüleim viszont nem szívesen engedték volna el egy szem gyermeküket a hágón túlra. Így az érettségi után képesítés nélküli pedagógusként dolgoztam egy évig a Gecsei és a Beregardói Általános Iskolában, majd az Ungvári Állami Egyetemet végeztem el 1980–85 között biológia szakon. Az egyetemi évek alatt sok ismerőst és barátot szereztem. Meglehetősen sokan voltunk magyarok akkoriban az egyetemen, a tanáraink pedig javarészt még a magyar, illetve a cseh érában szereztek doktorátust, és az akkor ellesett toleranciát évtizedeken keresztül megőrizték.

– Van jelentősége az Ön számára az ajándékoknak?

– Sosem az volt a fontos, hogy milyen tárgyi értékeket kapunk egymástól, bár nagy szokás volt könyvet, hanglemezt ajándékozni, de inkább a szeretetnek, az együttlétnek volt értéke.

– Hogyan ünneplik meg a születésnapját manapság?

– Ilyenkor felköszöntenek a barátaim. Érdekes módon, bár korábban nagyon készültem lelkiekben a 40. születésnapom megünneplésére, de valami miatt ez elmaradt, ezért én még mindig úgy érzem, hogy nem voltam 40 éves…

– Mire a legbüszkébb?

– A gyermekeimre, a családomra…

Ferenczi Katalin