Petőfi Sándor: Szörnyű idő...
Szörnyű idő, szörnyű idő!
S a szörnyűség mindegyre nő.
Talán az ég
Megesküvék,
Hogy a magyart kiirtja.
Minden tagunkból vérezünk,
Hogy is ne? Villog ellenünk
A fél világnak kardja.
És ott elől a háború
Csak a kisebb baj; szomorúbb,
Mi hátul áll,
A döghalál.
Be kijutott a részed
Isten csapásiból, ó hon,
Folyvást arat határidon
Két kézzel az enyészet.
Egy szálig elveszünk-e mi?
Vagy fog maradni valaki,
Leírni e
Vad fekete
Időket a világnak?
S ha lesz ember, ki megmarad,
El tudja e gyászdolgokat
Beszélni, mint valának?
S ha elbeszéli úgy, amint
Megértük ezeket mi mind:
Akad-e majd,
Ki ennyi bajt
Higgyen, hogy ez történet?
És e beszédet nem veszi
Egy őrült, rémülésteli,
Zavart ész meséjének?
Petőfi Sándor utolsó – a huszonhatodik – születésnapján még bízott a szabadságharc győzelmében. 1849. január 1-jén, Debrecenben írt költeményében még azt írhatta, hogy „megérte ezt az évet is, megérte a magyar haza; a vészes égen elborult, de nem esett le csillaga”. Ám alig fél év múlva – amikor a Szörnyű idő... című versét írta: 1849. július 6-a és 17-e között – már egyértelmű, hogy nem hihette a győzelmet. Erről győz meg ez a vers. Sok minden egyéb között leginkább az a szívszorító benne, hogy a költő mintha sejtené, miféle utókor, miféle további sors vár a magyarságra.
Ahogy a hírmondóról gondolkodik, ahogy a „szörnyű idő” majdani hihetőségét felveti, még naivnak is mondható. Hisz ő még csak az „őrült, rémülésteli, zavart ész meséjének” a vádjáig jut el gondolatban. Hogyan is merülhetett volna föl benne, hogy Magyarország alig hetven év múlva területének kétharmadát, lakosságának pedig egyharmadát el fogja veszíteni. S hogyan is tudta volna elképzelni azt a majdani Magyarországot, amelynek népe kétfelé szakad, s egyik fele gyűlölni fogja a másikat. Mindkét fél „nem enged a negyvennyolcból”?
Penckófer János