A kárpátaljai magyar irodalom ötven éve

Eperjesi Penckófer János: Tettben a jellem

Az elmúlt esztendő végén jelent meg Budapesten a Magyar Napló és a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség gondozásában Eperjesi Penckófer János Tettben a jellem című a maga nemében egyedülálló irodalomtörténeti vállalkozása, mely a kárpátaljai magyar irodalom bemutatását és elemzését nyújtja minden korábbi kísérletnél nagyobb részletességgel és alapossággal. A kötetet igen jól fogadták az anyaországban, s Kárpátalján is, s ennek nyomán újra előtérbe került az utóbbi években majdhogynem elfelejtett, sokak által megszűntnek, mások által soha nem is létezettnek tekintett helyi magyar irodalom kérdése. A szerzőtől ezért mindenekelőtt azt kérdeztük: van-e hát egyáltalán kárpátaljai magyar irodalom vagy sem?

– Akkor álljunk meg a könyv­ alcíménél. A magyar irodalom sajátos kezdeményei Kár­pátalján a XX. század második felében. Látható, hogy a szerző a magyar irodalmat egységes egésznek látja. Az az alapállása, hogy erről az oszthatatlan irodalomról fog beszélni. Amikor térben és időben körülhatárolja ezt, akkor sem kíván elkülöníteni semmit semmitől. A rész vizsgálatakor az egészre figyel.

– A magyar kultúra és azon belül a magyar irodalom a XX. században rendkívül összetett lett. Színes és gazdag, ugyanakkor szétszabdalt. Nem is igen tudnék egyetlen olyan szempontot mondani, amely alapján ez a színes és gazdag, de szétszabdalt világ maradéktalanul föltárható lenne. Ezért van szükség az egyes részek tüzetesebb elemzésére. Az úgynevezett kisebbségi magyar irodalmak mellett a legkülönfélébb irányzatok, alkotói módszerek, világképek stb. szerint is kívánatos a vizsgálódás. Átfogó, hiteles képet csak így alkothatunk saját kultúránkról.

– A magyar irodalomnak az a része, amely itt, Kárpátalján jött létre az elmúlt ötven évben, igen érdekes és tanulságos küzdelem. Emberi és kulturális erőfeszítés. A kárpátaljaiak által közelről ismert falvak, városok, személyek, kiadók, lapok, intézmények, életfeltételek, magatartási reflexek stb. fedezhetők fel ebben a magyar (nyelvű) kulturális törekvésben, és mégse mondható, hogy mindez csak ránk, kárpátaljai magyarokra tartozik. A művek esztétikuma összmagyar gonddá válik, amikor megfigyeljük azt és elemezni kezdjük. A trianoni békekötésig (vagy még messzebb) nyúlik vissza ez a gond, hiába a második világháború utáni szovjet társadalmi berendezkedés a kiindulópontja. A különféle történelmi sorsszemlélet pedig különféle alkotói szemléletet alakított ki. Így jött létre az az irodalom, amely kárpátaljai, de azzal, hogy kárpátaljai, nem írható le.

– Úgy tűnik, a kárpátaljai irodalmi életről beszélve máig elkerülhetetlen Kovács Vilmos és Balla László munkásságának-személyének összevetése. Hogyan fogalmazná meg a problémakör lényegét, s milyen konklúzióra jutott?

– Így van, az összevetés elkerülhetetlen. Ám e két szerző munkásságát – külön – a könyv mégsem hasonlítja össze. Ez a nagyon is kínálkozó lehetőség nem képez önálló részt. Úgy látom, (a mi esetünkben) nem lenne szerencsés egy lezárt életművet és egy formálódót párhuzamba állítani. Ugyanakkor Kovács Vilmos alkotói útjának a megértése szempontjából elengedhetetlen az említett összevetés. Csak egyetlen példa a sok közül: Kovács Vilmos Holnap is élünk (1965) című regényének a kiadatását, sorsát Balla László alapvető módon befolyásolta. Ez kulturális tény. Ő maga ír erről több helyen, a Szegény ember vízzel főz (2002) című önéletírása pedig külön oldalakon foglalkozik ezzel. Lehetetlen nem figyelni erre.

– De semmit se érne, hogyha leragadnánk ennél a személyességet is magába foglaló ellentétnél. Sokkal fontosabb, hogy mögé lássunk. Észre kell vennünk, hogy itt egy olyan igazi tehetség föllépéséről van szó, aki saját kibontakozása törvényeit kívánta követni, valamint egy olyan vele szembehelyezkedő alkotói magatartásról, amely a szovjet hatalmi rend minden elvárását teljesíteni kívánta, annak képviseletében lépett fel. Kovács Vilmos szemléletében az igazságérzet túllép a félelmen. Ezért kerül szembe a hatalommal. A hatalom pedig, hogy föllép ellene, leleplezi saját álságos szociális, emberbaráti és internacionalista törekvését.

– Érdemes elgondolkodni, vajon mi mertük volna-e leírni a hatvanas években, hogy a magyar férfiakat három napra munkaszolgálatra hívták be, „de már eltelt öt hónap, és sehol senki. Sőt, egyeseknek halálhíre is jött.” „Három napra vitték el őket és tessék. Már heten haltak meg” – így áll a regényben. Többen mondják, hogy e mű esztétikai értéke az idők során megkopott, de hogy ez a „pici” mozzanat milyen fontos volt akkor, és milyen fontos maradt a későbbiekben is, épp a kárpátaljai magyar irodalom 1990-es évekbeli kiteljesedése fedi fel. Az elhurcolás lett a témája Nagy Zoltán Mihály A sátán fattya című kisregényének, és ez lett az egyik legsürgősebb témája Balla László regényfolyamának is (A végtelenben találkoznak).

– A személyes ellentét, a hatalomhoz fűződő viszony és az igazságérzet különbözősége más-más szemléleteket formált. Még ki kellene térni az egykori sza­miz­dat, az Együtt című folyóirat köré csoportosult szerzők, a Forrás Stúdió és Fodó Sándor szemléletformáló szerepére, valamint a József Attila Stúdió közösségteremtő törekvéseire. Ugyanis ezek az irányultságok az említett két szerző szembehelyezkedése nyomán és után jöttek létre, s elvezetnének az önazonosság összetett kérdéseihez...

– Erre most valóban nincs módunk kitérni, de arra igen, hogy hol tart ma a kárpátaljai magyar irodalom, és van-e jövője?

– Az 1989/90-es történelmi változások kibontakozást és megtorpanást, szemlélet- és magatartásváltozást egyaránt előidéztek. A kárpátaljai magyarság bámulatos önszerveződése is ekkor indult be, és én ezt az irodalom emberformáló szerepéhez kötöm. Úgy látom, a korábbi irodalmi törekvésekből nőtt ki az a nemzeti közösségi lelkület, melynek nyomán 1989. február 26-án Ungváron a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség létrejöhetett...

– Ma két figyelemre méltó irodalmi, szellemi csoportosulás formál ízlést és szemléletet Kárpátalján. Létrejöttük időrendjében az első Balla D. Károly irodalmi internetes folyóirata és honlapja. Igaz, csak óvatosan említhetem itt, hiszen virtuális valósága révén nem való „földhöz kötni”, ám ungvári székhelye (részben) mégis megengedi ezt. A másik pedig az említett Együtt című szamizdat feltámasztott változata. Előbbit az a szerző s irodalomszervező hozta létre, aki hosszú évekig a József Attila Stúdió vezéregyénisége volt, akit a kárpátaljai szerzők mind a vezérüknek tekintettek; utóbbit pedig azon szerzők hívták életre, akik az ezredforduló utáni időben hirtelen irodalomszervező, vezér és lap nélkül maradtak. E két irányultság közt szembehelyezkedés is tapasztalható, melynek természete emlékeztet ama régire, melyet fentebb emlegettünk.

– Nem tudom, mit hoz a jövő. Ady utolsó versében azt mondja, „mi voltunk a földnek bolondja, elhasznált, szegény magyarok.” De korábban azt is mondta, hogy „az Élet él és élni akar”...