Kell a közös nemzetstratégia?

Markó Béla a magyar–magyar egyetértés esélyeiről

2004. január 23., 09:00 , 158. szám

Jelentős figyelmet szentel a magyarországi média Markó Béla, a Romániai Ma­gyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke minapi cikkének, mely egyidejűleg jelent meg egy jobb-, illetve a baloldalhoz közel álló hetilapban, s melyet a szerző megküldött a magyar állam- és kormányfőnek, az Országgyűlés elnökének, a parlamenti pártok vezetőinek, az MTA elnökének, és számos vezető értelmiséginek is. A tanulmányban az RMDSZ elnöke közös nemzetstratégia kidolgozására szólítja fel a magyarországi és a határon túli politikai erőket.

A formáját és tartalmát tekintve merőben szokatlan politikai dolgozat megírására nyilvánvalóan két dolog sarkallta a neves erdélyi politikust: a parlamenti választásokon az a szerbiai pártokból álló koalíció, melynek a Vajdasági Magyar Szövetség is tagja volt, nem jutott be a parlamentbe. Könnyen lehetséges, hogy az idei őszi romániai választásokon az RMDSZ is kimaradhat a román törvényhozásból, figyelembe véve, hogy az utóbbi időben Erdélyben erősödik a megosztottság, s a helyi magyarságnak alternatívát igyekeznek kínálni a nemrég megalakult Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, illetve Székely Nemzeti Tanács, melyek elsősorban az autonómia megvalósítását tűzték ki célul.

A szerző véleménye szerint a Kárpát-medencei magyarság bajainak egyik fő forrása, hogy nincs magyar nemzetstratégia, s ezen alapuló egységes értékrend, ezek hiányában pedig hiába követeljük meg egymástól a szolidaritást.

A trianoni traumát meghaladni képtelen magyarság fogyóban van, egyre erősödik az áttelepülés Magyarországra. A XX. századi magyar stratégiák nem adtak, nem adnak választ arra a kérdésre, hogy mi legyen a határon túli magyarsággal. Ma a határon túli magyarság kérdéseiben távolabb állunk a mini­málkonszenzustól, mint a kilencvenes évek elején.

A határon túli magyar közösségek létrehozták és működtetik érdekvédelmi szervezeteiket, s elsősorban politikai eszközökkel akarnak sorsukon javítani. Ebben a döntésükben Magyarország egyértelműen támogatta őket, így alakult ki a jugoszláviai példákkal ellentétes, magyar modell. Jelenleg azonban a célok és az eszközök tekintetében többé-kevésbé fennálló konszenzus felbomlani látszik.

A szerző véleménye szerint lassan két táborra szakad a magyarországi közvélemény: akik már lemondtak (különösen a kisebb) határon túli magyar közösségekről, s akik még nem mondtak le rólunk, de ha így megy tovább, ők is le fognak mondani. Markó szerint a megfelelő együttmunkálkodással a közösségek fogyása megállítható.

A Kárpát-medencei magyar politikusok legnagyobb hibájának azt tartja, hogy a határon túli magyarság ügyét pártpolitikai szempontoknak rendelték alá. Amennyiben jókra és rosszakra osztják a politikai életet, az lehetetlenné teszi a konszenzus kialakulását. Markó szerint: „Nem lehet határon túli hűbéreseket nevelni magunknak, és hol egyiknek, hol másiknak osztani birtokot, attól függően, hogy ki tud hűségesebben bólogatni.”

A szerző nem tartja csodaszernek a státusztörvényt, szkeptikus a kettős állampolgárság és az autonómia kérdésében. A kiutat a nehéz helyzetből a magyar–magyar paktumban látja. A Kárpát-medencei magyar politikai elitnek meg kellene egyez­nie egy minimális közös platformban, s a közös célrendszerben a rendelkezésre álló eszközök összehangolt használatában. A megegyezés kimunkálásának a fóruma lehetne a MÁÉRT, de csak abban az esetben, ha az sokkal gyakrabban ülésezne.

A dolgozat végén az RMDSZ elnöke elsősorban a határon túli magyar közösségek politikai egységét, a határon túli magyar szervezetek önkormányzati és parlamenti küzdelmét, a Magyarországgal szomszédos országok európai integrációját szorgalmazza, valamint a kisebbségi jogok bővítésére irányuló európai kezdeményezések támogatására szólít fel. Markó nem látja épeszű alternatíváját annak, amit a határon túli magyar szervezetek jelenleg csinálnak, és a legfőbb veszélyt abban látja, hogy a rendkívül éles magyarországi belpolitikai küzdelem határon túli hatásának eredményeképpen eltűnhet az erdélyi magyarság egységes érdekképviselete, a parlamenti jelenléte, az egész bevett eszközrendszer.

A legnagyobb s a jelenlegi magyar kormányra legjelentősebb befolyással bíró határon túli magyar szervezet elnökének alapvetően konzervatív beállítottságú dolgozatának akusztikáját rontja, hogy akkor került megírásra, mikor az erdélyi magyar politikában mindeddig fennálló status quo veszélybe került, illetve a magyarországi politika irányában megfogalmazott burkolt kritika szinte kizárólag a FIDESZ-t veszi célba.

Sajnálatos, hogy – a szerző akarata ellenére – minden valószínűség szerint a cikkben megfogalmazottak is eszközökké válnak majd a magyarországi belpolitikai harcokban, s a konszenzus a határon túli magyarság ügyében nem kerül közelebb.

Sz. G.