László Ernő: Befagyott tavon

Északi fényre dől a kertünk.

Téli csillagot vetettünk,

hóharmatra keltünk.

Terem a szemünk sötét nádat,

rákötöződik a bánat,

hűlt fészke madárnak.

Befagyott tavon áll a házunk,

jégpadlós szobában hálunk,

jég alól halászunk.

Iszapágya volt nagy szavaknak

csobog alattam s alattad.

Velem is magad vagy.

Nyitott az emlék: lék a múlton.

Most még ráng remény a horgon.

Nehogy visszahulljon.

Nehogy a szívünk rianáskor

még ennél is jobban fájjon,

s kétszer kettéváljon.

László Ernő Befagyott tavon című verse egyetlen képből bomlik ki: a fagyott világból. Ez a fagyott világ ad alkalmat a szerzőnek, hogy elmondja érzéseit: félelmét, bánatát, szomorúságát... De már a legelső szakaszban észrevesszük, hogy a verselésében ősi költői formáink is megjelennek. Leginkább a népdalok hangulatfoszlánya az, ami körbelengi. „Téli csillagot vetettünk, hóharmatra keltünk” – mondja a költő, és ebben szinte hallani a jellegzetes magyar népdal hangját. Milyen érdekes, hogy leginkább női hangon tudjuk elképzelni...

Ám a vers korántsem a népköltészeti alkotások után­gon­dolása. Több annál. Újjá formálja azt. Ebben a versben meghalljuk az egykori dallamvilág foszlányát, és nem azt érezzük, hogy egy régi dallamforma lett itt megtöltve egyéni költői észrevételekkel. A téli világból, a befagyott világból vett gazdag képek pedig merész képzettársításokra ösztönöznek. Gondoljuk végig: mi jut eszünkbe a „most még ráng remény a horgon” sor olvasásakor. Hát ezen soroknál: „Nehogy a szívünk rianáskor / még ennél is jobban fájjon, / s kétszer kettéváljon”?

Penckófer János