A jó legelő nagy érték (1.)

Házunk tája

2004. február 27., 09:00 , 163. szám

A szarvasmarhatartás, a mezőgazdaság nehézipara, a legközvetlenebbül kapcsolja össze a növénytermesztést és az állattenyésztést. Ha az abraktakarmányok nagyobb távolságra való szállítása még megoldható, a tömegtakarmányokra vonatkozóan ezt nehezen lehet elképzelni. A legeltetést, mint a legolcsóbb takarmányozási formát is csak úgy lehet megvalósítani, ha a jószág nem kényszerül naponta nagyobb távolságok megtételére. Nehezen művelhető talajaink nem nélkülözhetik az istállótrágyát, ami a szarvasmarhatartás mellékterméke. A háztáji tehéntartás a falusi lakosság jelentős hányadának biztosít kiegészítő jövedelmet, a saját fogyasztásra előállított termékek más forrásból nem biztosíthatók. A szarvasmarhatartás eredményességének fokozása, a hozamok növelése, az önköltség csökkentése egyaránt érdeke a termelőnek és a fogyasztónak. Közös érdekünk tehát, hogy egyebek mellett, nagyobb figyelmet szenteljünk a közös használatban lévő falusi legelőknek, amelyek az olcsó nyári takarmány bázisát jelentik.

A tulajdonforma megváltozásával ez a sokszor nem is kicsi terület elvesztette gazdáját, gondozóját. Ha ezen nem változtatunk, a legelők eltartóképessége, ami már így is minimális, a nullára csökkenhet. Vidékünk egynéhány községében még kellő tisztelete van a csordagazdának, esetleg másként nevezett, gazdasági tapasztalattal, falujában megfelelő elismertséggel rendelkező, választott gazdának. Ő az, aki a tehéntartók megbízásából felügyeli a fogadott pásztorok munkáját. A megváltozott helyzetben neki kell felvállalni a legelőhasználat irányítását és szervezését is.

Az egész nyáron át elegendő és megfelelő minőségű füvet biztosító legelők fenntartása bizonyos ráfordítást igényel. Számítások bizonyítják, hogy a legelőgazdálkodásra fordított befektetés a mezőgazdaságon belül az egyik legjobban megtérülő beruházás, minden ráfordított hrivnya néhány hónapon belül 4-5 hrivnya értéket produkál. Minden tehéntartónak érdeke, hogy még a kihajtás előtt községeinkben a gazdák megállapodjanak a legelőhasználat mikéntjéről, létrehozzák az ehhez szükséges feltételeket.

A legelőművelés a növénytermesztés tudományán belül is nagyszámú elméleti és gyakorlati tapasztalaton alapuló ismeretek rendszere. Mivel a telepítés technológiájának leírására, a gyepek botanikai összetételének meghatározására és sok egyéb fontos kérdés kifejtésére e rövid ismertetőben nincs mód, a legelők fenntartásának, gondozásának legfontosabb, el nem mulasztható technológiai elemeit az alábbiak szerint tudnám összefoglalni.

A vízgazdálkodás szabályozása a gyeptermés meghatározója. A legelő talajának május végéig tartó vízzel való telítettsége akadályozza a gyökér lélegzését. A magas talajvízszintű, pan­góvizes legelőkön csak a mocsári növények érzik jól magukat, ilyen körülmények között leállnak a talajban a mikrobiológiai, tápanyag-feltáródási folyamatok. A vízzel telített talajok mindig hidegek, ezek a körülmények kedveznek a mérgező növények és a paraziták, elsősorban a tüdőférgek elszaporodásának. Az ilyen legelőkön élő savanyú füveket a jószág nem szívesen legeli, sokat mozog, nagy a taposási kár.

A nedves, időszakosan elárasztott gyepes területekről már hóolvadáskor el kell vezetni a vizet, amit, figyelembe véve a terület lejtését, kisebb árkok, barázdák készítésével gyűjtőárkokba, kanálisokba vezetünk. Gyakran a nagyobb kanálisokon létrejött elzáródás megszüntetésére is szükség lehet. A gyep víztelenítésére eredményesen lehet alkalmazni az átalakított ekével készített vakond-drénezést. Tudni kell, hogy a kora tavaszi vízborítottság megszüntetése javítja a legelők talajainak nyári vízgazdálkodását is. A jó szerkezetű, levegős talajok pórustérfogata nagy, amiben nagy mennyiségű felhasználható víz tárolódhat, ellentétben a víznyomástól sűrűvé, tömörödötté vált talajjal, ahová a nyári csapadék nem szívódik be, elfolyik, a levegőtlen talaj felszín közelében található gyökerekkel átszőtt rétege hetek alatt kiszárad, és az amúgy is gyenge fűtakaró kisárgul.

A vízrendezés nyomán önmagától átalakul a legelő növényállománya, megváltozik annak összetétele. Megjelennek a pázsitfüvek, később a herefélék, a korcshere, fehérhere, többszörösére növekszik a fűtermés tömege.

A legelők elhanyagolását, nem kellő megbecsülését jelzik az utóbbi években egyre szaporodó szemét és hulladékcsomók, amelyek az odavezető csapásokat is beleszámolva, csúfítják, és tovább csökkentik a takarmányterületet, helyet adnak a gyomok szaporodásának. A bokrok irtásával, a szemét eltakarításával egyebek mellett a legelő állat egészségét is védjük. Ősszel van az ideje a vakondtúrások és hangyabolyok, a még esetleg nem nagy számú zsombék elegyengetésének.

Nem lehet jó a legelő, ha nincsenek jó itatók, ivóvíz hiányában a takarmány is rosszabbul értékesül, a szomjas jószág nem legel rendesen, izgatottan ide-oda jár, a gyepet feleslegesen taposva tönkreteszi, miközben maga is leromlik. A csőkutakhoz csatlakozó itatóvályút lehetőleg olyan helyre telepítsük, hogy mellőle a kicsurgó vizet el lehessen vezetni. Ha a vályúk tisztítására használt vizet a vályúk alá eresztjük, ez a kút környékének elsáro­so­dásához vezet. A nyári melegben napi három-négyszeri itatásra van szükség, egy tehénre napi 30-40 liter vízzel kell számolni. Ne igyon a jószág túlságosan hideg vizet, a vályúkat mindig az előző itatás után kell teleengedni vízzel.

Csizmár Béla, Terra Dei