„Nem éltem meg soha, hogy nem kellettem”

Interjú Törőcsik Mari színművésznővel

2004. március 12., 01:00 , 165. szám
Törőcsik Mari az anya szerepében Juhász Ferenc A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából c. elbeszélő költeménye alapján készült darabban

A hétvégén Beregszászban vendégszerepelt Törő­csik Mari, számos fesztivál- és életműdíj, rangos állami kitüntetés birtokosa, Magyarország talán leg(el)ismertebb színésze. A művészt a Gyulai Várszínház és a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház közös produkciójában, A szarvassá változott fiú c. darabban láthatta a kárpátaljai közönség.

– Milyen indíttatásból vállalta a beregszászi magyar színházzal való közös munkát?

– Amikor tavaly nyáron megkeresett Vidnyánszky Attila, nem ismertem a társulat munkáit, csak hallottam róluk olyan emberektől, akiknek adok a véleményére. Közel ötven éve dolgozom a pályán, s hál’ istennek megadatott számomra, hogy legalább tíz nagymesterrel dolgoztam együtt. Világszerte nagy ritkaság, hogy valakinek ennyi kijusson. Talán épp ezért mindig megengedtem magamnak, hogy állandóan megkérdőjelezzem: tudok-e még továbblépni valahová. Most is az érdekelt, hogy meg tudok-e még szólalni egy ilyen jó műhelyben, egy ilyen összeszokott társulatban. Egyébként sosem dolgozom nyáron, tavaly mégis lementem Gyulára, hogy együtt játsszam velük. Nagyon megszerettem őket, remélem, ők is engem.

– És most itt van Beregszászban, a színház jubileumi előadásán…

– Megígértem a társulatnak, hogy egyszer eljövök ide. Azért egyszer, mert otthon is nagyon sokat vállaltam, vállalok. Közel a hetvenhez, már nem bírok annyit, mint korábban. Ugyanakkor nagyon boldog voltam, hogy most itt lehettem.

– Hogy érzi, mit kapott ettől a beregszászi előadástól?

– Nagy dolog ilyen tehetségekkel együtt dolgozni. Nem épp a legjobb körülmények között alkotnak, a színpadon vízben állt mindenki és a közönség is hidegben ült. Ezek a dolgok engem mindig meghatnak és megerősítik azt a hitemet, hogy szükség van igazi, jó színházra. Nagyon szeretem a nívós szórakoztatást, mivel a színháznak ez az egyik ősi feladata. De ez kevés, a színháznak az is feladata, hogy segítsen élni. Ahogy azt Anatolij Vasziljev moszkvai rendező megfogalmazta: kell egy kis fény az embereknek. A beregszászi társulat ezt adja, és vannak befogadók, ami szintén nagy dolog.

– Hogy bírja az állandó megfeszített munkát?

– Hát… ilyennek születtem, ilyen géneket örököltem, mert tényleg sokat bírtam és bírok ma is. A szüleim nagyon erős emberek, édesapám sajnos már nem él. Korán összeházasodtak, anyám 16, apám 21 éves volt. Ismertem Törőcsik nagyapámat és az anyai nagyszüleimet is, és úgy érzem, egyszerűen jó családba születtem.

– Ön szerint a valós életben is ilyen gyötrelmes az anya–gyermek kapcsolat, mint ahogyan azt a beregszászi színház Juhász Ferenc elbeszélő költeményéből készült darabja érzékelteti, láttatja?

– Nem lehet ezt így összehasonlítani. Minden anyában, még a legharmonikusabb családi körben is felmerül időnként, hogy a szülő vajon jól, helyesen tette-e a dolgát. Én magam mindent, a szeretetet is maximálisan akartam adni a gyermekeimnek, de az emberben mégiscsak van néha egy kis lelkiisme­ret-furdalás.

– Saját gyermekkora?

– Engem nagyon szabadon neveltek. 10 éves koromban, 1945-ben édesanyámék beadtak az angolkisasszonyokhoz gimnáziumba. Később felszámolták az egyházi iskolákat, és mindenkinek haza kellett térnie szülőfalujába. Miután befejeztem az iskolát, mindenben egyedül döntöttem, a magam útját jártam. Úgy tartom, ez a javamra vált. Anyámék valószínűleg felismerték, hogy nagyon akarok valamit. Nem tudtam, mit, de akartam…

– A pályatársai közül sokan belefáradtak, akár bele is haltak a rivaldafénybe. Önnek mi jelenti azt a biztos támpontot, ami segít feldolgozni a kudarcot vagy épp a sikert, az elismerést?

– Talán az, hogy a kezdetektől fogva tudtam, ki mellé kell állnom, kiben kell bíznom. Tudtam, hogy bizonyos bukások javamra vannak, míg bizonyos sikerek, még ha igazi minőségsikerek is, mégis kevesek. Nem értem meg soha, hogy nem kellettem, hogy nem a legjobb minőségnek kellettem. Ez megadta nekem azt a lehetőséget, hogy állandóan megkérdőjelezhettem magam, és mindig vártam azt a következő mestert, aki azt mondta: igen, Mari, még csinálhatja...

– Vannak még „nagy mesterek”?

– Itt van például Vid­nyánszky, akivel nagy öröm volt együtt dolgozni. Otthon nemrég Zsám­­béki Gáborral működhettem együtt, akit az egyik legizgalmasabbnak tartok. Úgyhogy mindig van valaki...

– Ha pihen, mit csinál?

– A vidéki házamban vagyok és kertészkedek, dolgozom, bevásárolok, sétálok, zenét hallgatok, kedvenc kávéházaimban ülök és olvasok.

– Család, gyerekek?

– Köszönöm szépen, jól vannak, de a gyerekeimről sohasem beszélek, mert nem szeretik. Felnőtt emberek.

– De azért aggódnak Önért…

– Merem remélni, hogy szeretnek.

Popovics Zsuzsanna

Törőcsik Mari színésznő 1935. november 23-án született Pélyben. 1958-ban a Színházi Akadémia elvégzése után a Nemzeti Színházhoz szerződött. 1979–80-ban a győri Kisfaludy Színház művészeti vezetője, 1993–1996 között a Művész Színház igazgatója, 1989–1992 között a Magyar Színész Kamara elnöke. A Színház- és Filmművészeti Főiskola docense.

Közel ötvenéves pályafutása alatt 81 mozi- és tévéfilmet forgatott, köztük: Körhinta, Édes Anna, Pacsirta. Fontosabb színházi szerepeinek száma meghaladja a százat.

Fontosabb díjai: Kossuth-díj (1973), Jászai Mari-díj (1964, 1969), érdemes (1971) és kiváló művész (1977), a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje, Balázs Béla-díj (1959), Arany pálma-díj (Cannes, 1976).