Repülős, hadifogoly, kolhozmunkás

Csongorról Krasznodarba és haza

A csongori Kovács József magyar repülős híradósként került orosz hadifogságba, majd lágerbe. A megpróbáltatásokat követően a helyi kollektív gazdaságban kapott munkát, s fogatosként dolgozott hosszú éveken keresztül. A ma 84 éves nyugdíjas öregúr több évtized múltán is csak könnyes szemmel tud visszaemlékezni a vészterhes időkre.

– 1942. január 2-án hívtak be. Abban az időben nem sok embert képeztek ki repülős híradósnak. Nyíregyházán voltunk kiképzésen, és mikor elvégeztük az iskolát, áthelyeztek Debrecenbe, ahol egy olasz gyártmányú Caproni-135-ös nehézbombázón szolgáltam. Egy alkalommal Románia fölé repültünk be, amikor visszaúton elfogyott az üzemanyagunk. Lehettünk olyan 8000 méter magasan, amikor mindkét légcsavar megállt. A pilóta kiadta a parancsot a katapultálásra, de heten voltunk a gépben, és csak négy ejtőernyőnk volt. "Na, ki legyen az a három ember, aki ott marad a repülőn?" – kérdezte. Az ijedségtől úgy folyt rólunk a víz, mint akit leöntöttek. Mikor kijöttünk a fellegből – mert olyan fellegben voltunk, hogy a gép szárnyait sem láttuk –, egy hegyet pillantottunk meg, amelyhez nagy sebességgel közeledtünk. A pilóta kicsit félrevitte a gépet, s így elsőre csak a hegy oldalának csapódtunk, minek következtében az egyik szárny levált. Még 50 métert zuhantunk, s csak aztán értünk földet. Csodák csodájára mind a heten túléltük

a balesetet. A vizsgálatot vezető ezredes a roncsokat látva azt mondta, hogy ezer közül, ha egy alkalom adódik, hogy túlélik mindannyian a légi szerencsétlenséget.

– Az egész 43-as évet román fogságban töltöttük, mígnem egyszer visszacseréltek minket román hadifoglyokért. Mikor hazajöttünk, áthelyeztek bennünket Szolnokra, a vadászgépekhez. A vadászgépek földi és légi irányítása volt a feladatunk. Ezzel az osztaggal voltam egészen addig, amíg orosz fogságba nem estünk.

–Szombathely közelében, Ják községnél fogtak el minket az oroszok. Először azt mondták, hogy jöhetünk haza. Veszprémig gyalogoltunk, majd onnét Székesfehérvárra irányítottak minket. Ott ismét azzal biztattak, hogy mehetünk haza, kétezres csoportokban. Aztán kivezényeltek minket a vonatállomásra, hogy megyünk Budapestre, majd onnan tovább. De mikor ránk zárták a vagont, rájöttünk, hogy nem hazafelé tartunk. Később, amikor a kinti emberektől megkérdeztük, hogy hol vagyunk, hát bizony azt válaszolták, hogy Sárbogárdon. Bácskán keresztül érkeztünk Temesvárra, majd végig Románián a Fekete-tengerhez, ahol közel három hónapot töltöttünk. Onnan Krasznodarba vittek bennünket.

–Másfél évig voltunk ott, a romokat takarítottuk el, valamint a város újjáépítésén dolgoztunk. Egy csongori, egy salánki és egy tiszabökényi fiúval voltunk együtt. Nem mondhatnám, hogy az oroszok szándékosan bántak volna rosszul velünk, nekik sem volt mit enniük. Előfordult, hogy 3-4 napig nem kaptunk enni, de azokkal, akik rendesen dolgoztak, rendesen is bántak. Volt olyan is, hogy a dolgozni nem akarókat vagy nem bírókat elvitték, és többet nem láttuk őket, nem is hallottunk róluk.

– Az egyik csongori fiú átkerült a rosztovi lágerbe, ahol találkozott egy kisdobronyi emberrel, aki még az első világháborúban esett orosz fogságba és ott maradt. Általa küldött haza, Csongorra levelet. Egyik este engem is szólítottak, hogy levelem jött otthonról. Nem akartam hinni, hogy levél került ide, örömömben sírtam, meg sem tudtam szólalni. Így kerültem kapcsolatba az ottani politikai tiszttel. 1946-ban kaptam egy levelet, amely bizonyította, hogy semmilyen pártnak nem voltam tagja, s ekkor azt mondta nekem a tiszt, hogy hamarosan hazamehetek. Ez a "hamar" több mint egy fél évet jelentett. 1947. január 17-én kiolvasták a nevünket azzal, hogy mi nem dolgozni megyünk, hanem haza.

– Három hétig tartott, míg onnan hazavergődtünk. Vonattal jöttünk, egy-egy állomáson 3-4 napba is belekerült, míg a jegyünket ellenőrizték, mert elsőnek vették a katonákat, bennünket, volt foglyokat rendszerint oldalra állítottak. Előfordult, hogy csak a vonat lépcsőjén utaztunk a téli hidegben.

– 1947 februárjában értem haza, augusztusban pedig feleségül vettem Tamási Piroskát, és immáron 57 éve békességben élünk együtt. Mikor hazajöttem, már akkor működött a kollektív gazdaság, ahol mint fogatos dolgoztam hosszú éveken keresztül. Mondhatom, nem telt el úgy este, hogy a gyerekek, majd pedig az unokák ne nyaggattak volna, hogy meséljek. Most, öreg napjaimra, az egyik unokámmal élünk együtt. A feleségemmel lassan megöregedtünk, de a ház körüli teendőket még ellátjuk.

Váradi Natália