Mit akar Putyin, és mit akar Bush?

Sok víznek kell még lefolynia a Dnyeperen októberig

Az elnökválasztások közeledte ellenére adódnak olyan szakaszok az ukrán politikában, amikor az események inkább ellaposodnak, ahelyett, hogy kiéleznék a helyzetet.

Hetek óta folyik Pavlo Lazarenko exminiszterelnök tárgyalása az Egyesült Államokban. Az esküdtek belátható időn belül meghozzák a döntést, de már most is látszik, hogy az ügy szürkébben végződik majd, amint azt a szenzációéhes sajtó várta. A bíró megalapozatlannak ítélte az államügyész által felhozott vádak nagyobb és súlyosabb részét. Az ukrán hatalom így lemondhat arról, hogy a Lazarenko ügyében hozott amerikai ítélettel sikerülhet diszkreditálni Julia Tyimosenkót. Az ellenzék viszont azon bánkódhat, hogy a Melnyicsenko-felvételeket nem fogadta el a bíró bizonyítékként az adott ügyben. Pedig ha ez megtörtént volna, az elnöki kabinetben felvett anyagok úgy általában nyertek volna bírósági hitelesítést, újabb ütőkártyát adva az ukrajnai rezsim ellenzékének kezébe.

A napokban leváltották Alekszandr Csalij külügyminiszter-helyettest, az európai irányvonal reprezentánsát. A politikai irányvonalak személyekhez kötődése nem modern kori ukrán jelenség. Bármely állam politikai vonalvezetése a különféle, lehetséges alternatívák képviselőinek konkurenciaharca során formálódik. Csalij leváltása egyértelműen az ukrán külpolitika további orosz irányú elhajlását jelzi. Korai lenne azonban végleges elköteleződésről beszélni.

A Közös Gazdasági Térség – a JEP – államfői Jaltában jöttek össze. Jó alkalom lett volna ez a találkozó véglegessé tenni Ukrajna gazdasági reintegrációját Oroszországgal. Ehhez képest kiderült, hogy a JEP nem több egy szándéknyilatkozatnál, az aláíró országok gazdasági integrációja pedig a Holdban van.

Abban sikerült csupán egyetértésre jutni, hogy 116 szerződést kellene megkötni ahhoz, hogy valóban az EU-hoz hasonló integráltságú gazdasági térség jöjjön létre. Azt azonban az ötvenes évektől építik gazdag országokat vezető politikusok, akik között igazi történelmi léptékű figurák is voltak. Itt viszont Putyinnak Lukasenko Belaruszát kellene közös nevezőre hozni Nazarbajev Kazahsztánjával. Az orosz elnök egyébként úgy próbálja saját súlyának növelése érdekében magához kötni országánál is nyomorultabb szomszédait, hogy ezért neki ne kelljen semmiféle plusz cehhet (pl. Lukasenko gázszámláját) vállalnia. Nem kell nagy bátorság annak megjóslásához, hogy a JEP nagyon hamar csatlakozik a FÁK-hoz, GUAM-hoz – hogy csak néhányat említsünk a posztszovjet térség elvetélt integrációs kísérletei közül.

A Nyugat persze valóban nem várja tárt karokkal Ukrajnát. Az ukrán elit támogatásokat és elismerést vár. A nyugatiak ehelyett mindenféle elvárásokat támasztanak, és jó tanácsokkal traktálják őket a demokráciáról, az emberi jogokról, a jogállamiságról. Van persze olyan is, amikor Ukrajna és a Nyugat megérti egymást. Ilyen Irak kérdése. A jelenlegi uralkodó elit megérti, hogy csapatokat kell Irakban állomásoztatnia, ha nem akarja, hogy az amerikaiaknak még fontosabb legyen az emberi jogok helyzete a Dnyeper partján. Az októberi választások esetleges elmismásolásához viszont ez már nem elég. Legalábbis az egymást követő magas rangú látogatók Kijevben, élükön az idősebb Bushsal, ezt mondják.

Októberig azonban sok víz lefolyik még a Dnyeperen, a Potomacon és az Eufráteszen is. Még megváltozhat a jelenlegi konstelláció, és az amerikaiak is átértékelhetik némiképp dogmatikus hozzáállásukat az októberi ukrajnai elnökválasztásokhoz. Kucsma szemmel láthatóan erre számít. Legalábbis reménykedik. Addig is szilárdan tartja a kezében a hatalmat és folytatja a kampányát.

Sz. K. M.