2004. június 25.

2004. június 25., 10:00 , 180. szám

Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, csak szólj, és szolgám meggyógyul. (Mt 8, 1-13)

Amikor az emberi méltóságról hallunk, beszélgetünk, eszünkbe jutnak különböző fogalmak: boldog élet, emberséges életmód, bizonyos emberi jogok. Ha saját életünkről van szó, s egy kissé merészebbek vagyunk, és rendben mennek a dolgaink, akkor ki merjük mondani: méltó vagyok arra, hogy szeressenek, méltó vagyok az elismerésre, vagyonra, mások szolgálatára, netalán mások hódolatára, tiszteletére, hisz semmivel sem vagyok méltatlanabb, rosszabb és bűnösebb a többi embernél. Néha előfordul, hogy a gondolatsorozat fordítottja tolakodik elő az Istennel való kapcsolatomban is: miért ne segíthetnél jobban, amikor kérem, úgy, ahogyan én szeretném; miért ne lennék méltóbb a jobb életre, miért nem érezlek, nem látlak jobban, amikor nehéz nekem; miért megy a szomszédnak, ismerősnek jobban, mint nekem; mivel vagyok én roszszabb, méltatlanabb, mint ő? Ha bajban vagyunk, ezek a kérdések felduzzadnak, erősebbé válnak.

Ilyenkor viszont, valamivel fogékonyabbá töpörödünk az isteni dolgokkal szemben. Sokkal erősebben imádkozunk, fogadkozunk, elhatározásokat teszünk, vitatkozunk, perlekedünk, kérdőre vonjuk az Istent, vagy meghajtott fővel kimondjuk: nem vagyok méltó...csak egy szóval mondd...

Mire döbbenhetett rá a százados, amikor ki merte ezt mondani?

Mikor fölteszem az előző kérdéseket, a szemem előtt embertársaim jelennek meg, akik sokszor tisztességtelenek, hazugok, fütyülnek a keresztény tanításokra, és mégis jól megy soruk, s ez zokon esik. Ezekhez az emberekhez mérem önmagamat, és persze hogy eszembe jut: miért vagyok én méltatlanabb az áldásodra, mint ők? A százados másképp tekintett önmagára: az Istenben, Krisztusban vizsgálta természetét. Bajban volt, segítségre volt szüksége, ezért egy "ember" felé fordult. Jézussal szemben nem fitogtatta hatalmát, rádöbbent, hogy a többiektől nem várhat segítséget, és saját erejére, képességeire sem számíthat. Isten felé irányuló szeretetéhez, jóságához, türelméhez mérte önmagát, ki merte mondani: méltatlan vagyok. Nem szégyen ezt bevallani senki előtt, főleg az Isten előtt. A százados rádöbbent, hitt és látott, ez adott neki erőt, bizalmat. A kérése teljesült.

Amíg a többi emberhez akarom mérni önmagamat, addig a hitem, erőm, kérésem és szeretetem méltatlan lesz önmagamhoz és Istenhez. Merjünk ránézni önmagunkra Isten szerető tükrében.

Tóth Jenő