Molnár Miklós: Kanadától Rátig

Molnár Miklós római katolikus plébános 1995-től teljesített szolgálatot az ungvári járási Ráton és környékén. Ez alatt a kilenc év alatt ő lett a legnépszerűbb ember a községben, 2000-ben elsőként neki ítélték oda a helyi KMKSZ-alapszervezet által alapított Rát legnépszerűbb embere címet. Az évek során azonban megrendült az idős jezsuita pap egészsége, ezért a magyarországi jezsuita provinciális utasítására a Budapest melletti Pilisvörösváron működő egyházi fenntartású otthonba vonul vissza. A faluért és a hívekért önfeláldozóan küzdő idős papot az egyháztanács kezdeményezésére múlt vasárnap ünnepi misével búcsúztatta az egyházközség, illetve a környező települések hívei, tisztelői. Molnár Miklóst ez alkalomból életéről, munkásságáról kérdeztük.

- 1928-ban születtem Budapesten, katonatiszt fiaként. Gyerekkoromban hadapródiskolába jártam, apámhoz hasonlóan katonatiszt szerettem volna lenni. Bár édesanyám is buzgó templomjáró volt, és katolikus hitben nevelt engem meg a bátyámat, de abban, hogy később a papi pályát választottam, nagy szerepe volt a hadapródiskolára jellemző példás vallási nevelésnek is.

- Hogyan választotta végül mégis a papi pályát?

- Miután Magyarország elveszítette a háborút, nem akartam kommunista katonatiszt lenni. A háború után a budapesti Eötvös Gimnáziumban érettségiztem. 1947-ben sikeresen felvételiztem a Műszaki Egyetem közgazdasági karára. Egy évet el is végeztem, közben a Kisgazdapárt diákszervezetének voltam az egyik vezetője. 1948 tavaszára olyan erős lett a politikai nyomás - engem már az újságokban is fenyegettek -, hogy nem tehettem mást, Nyugatra szöktem.

- Mihez kezdhetett 1948-ban egy 20 éves fiatalember Nyugaton?

- Bécsbe érkeztem, amely akkor angol, amerikai, francia és orosz zónára volt osztva. Azonban nem érezhettem magam teljes biztonságban, hisz akkor az oroszok még az amerikai zónából is "raboltak" el embereket, akik aztán a szovjet fogolytáborokban végezték. Így Bécsből kalandos úton Németországba szöktem, és München közelében, az ott állomásozó francia katonák szórakozóhelyén kaptam munkát. Mindennap elmentem templomba, áldoztam, vallásos életet éltem. Hiányos nyelvtudásom miatt nem tudtam követni a misét, így hát olvastam a Szentírást. Egyik alkalommal azt a részt olvastam az Apostolok cselekedeteinek 24. fejezetéből, amely arról szól, hogy Szent Pál biztatja a görögországi új keresztényeket: tartsanak ki a viszontagságban, mert sok nehézségen keresztül kell bemenni az Isten országába. Hát ez volt az a mondat, ami megmutatta nekem az Isten gondviselését. Rájöttem, hogy addigi életem minden nehézsége isteni nevelés volt.

- Ekkor döntöttem el, hogy jezsuita szerzetes leszek, és felvételemet kértem a purachi jezsuita kolostorba. A jezsuita képzés 13 évig tartott. Később Kanadába küldtek, ahol előbb a torontói magyar közösség plébánosa voltam, majd Hamiltonban a Szent Erzsébet magyar öregek otthonának a lelki vezetőjeként működtem. Aztán újra Torontó következett, utána pedig az Ontario állambeli London város plébániája. Közben megtanultam az angol nyelvet is, és jezsuita provinciálisom a Kanadába érkező menekültekkel való foglalkozást bízta rám. Huszonegy év kanadai tartózkodás után megkaptam a kanadai állampolgárságot is, tehát ma kanadai-magyar kettős állampolgár vagyok.

- Miért tért vissza a kilencvenes évek elején Magyarországra, és hogyan került Kárpátaljára?

- A délszláv háború elől menekülőket segítendő hívtak engem haza, mint a menekültek problémáját jól ismerő papot. De hamar rá kellett jönnöm, hogy a Jugoszláviából Magyarországra érkező menekültek gyorsan és jól be tudtak illeszkedni a társadalomba, nem igényeltek olyan széles körű lelkészi segítséget, mint a Kanadába érkezők. Fölöslegesnek éreztem magam Magyarországon, amikor 1994-ben eljutott hozzám a hír, hogy Bohán Béla akkori ungvári plébános megbetegedett, és két-három hónapig helyettesíteni kellene. Örömmel vállaltam, és jöttem ide. Előbb Ungváron, majd Csapon, Tégláson, Szürtében és Ráton is miséztem, aztán a két-három hónapból több mint kilenc év lett.

- Lassan, ahogy öregedtem, és fogyott az erőm, egyre kevesebb egyházközséget bízott rám a püspök atya, míg végül Rát maradt az egyetlen plébánia, ahol szolgáltam. Itt az én plébánosi időszakom alatt sikerült felújítanunk a plébánia romos épületét. Pályázatok útján meg tudtuk vásárolni a plébániával szembeni épületet, amely egy kis hozzáépítéssel alkalmasnak bizonyult arra, hogy nyaranta magyarságismereti, angol és német nyelvi táborokat szervezzenek benne. Megkezdtük egy árvaház építését. Sikerült megszervezni a házashétvége mozgalmat, és amire a legbüszkébb vagyok, ittlétem ideje alatt több mint tízen váltak felnőtt hitoktatóvá a ráti, téglási és szürtei hívek közül. Megáldhattuk a lourdes-i Szűzanya szobrának pontos mását is Ráton, amely zarándokhellyé vált azóta.

- Milyen emlékekkel távozik most Kárpátaljáról, Rátról?

- Nagyon megszerettem az itteni embereket, mert sokkal jobban ragaszkodnak a hithez, az egyházhoz és sokkal inkább törődnek embertársaikkal, mint a kanadaiak vagy a magyarországiak. Mondhatom, sok kellemes emlékkel távozom.

Badó Zsolt

"Boldog, aki engedi, hogy Isten szeressen rajta keresztül"

Július 25-én Ráton ünnepi szentmise keretében búcsúzott híveitől Molnár Miklós jezsuita szerzetes, ráti plébános atya, aki kilenc éven át szolgálta a Mindenhatót a ráti, szürtei, csapi és téglási egyházközségekben.

A nagyszámú hívőseregre való tekintettel a templom udvarán tartották az ünnepi szentmisét, melyen részt vett többek között Majnek Antal, a Munkácsi Római Katolikus Egyházmegye püspöke, az egyházmegye több papja, Ambrus József helyi görög katolikus parochus, valamint Nagy István, Bartha Zsolt és Lívia református lelkészek.

"Boldog az a pásztor, aki tevékeny, és engedi, hogy Isten szeressen rajta keresztül. Köszönjük az Úrnak, hogy testvérünk volt Miklós atya. Akkor szerzünk neki örömet, ha követjük őt, ahogy ő követte Jézust" - hangsúlyozta prédikációjában a püspök.

Hívei virággal és ajándékokkal búcsúztatták Miklós atyát, aki könnyek között kért mindenkit, hogy támogassák utódját és folytassák az általa elkezdett munkát. A szentmise végén a pap- és lelkésztestvérek búcsúztak, majd Miklós atya Isten áldását közvetítette az itt maradókra.

R. T.