Szemünk fénye pályát választ

Mikor fiam pár éve kezébe kapta az érettségi bizonyítványát, bizony mi, szülők is komoly gondban voltunk. Vajon hogyan tovább? Szemünk fényének halovány fogalma sem volt arról, mihez kezdjen, tőlünk, szülőktől várta a döntést.

Csöppet sem örültem a rám ruházott felelősségnek, de gondoltam, objektíven felmérem nagyfiam képességeit. Be kellett látnom, hogy az ukrántudása csapnivaló, és tanulni sem igazán szeret. De mivel valahol el kell kezdeni, gondoltam, egy jó szakma elsajátítása kezdetnek nem válna kárára. Meg aztán, bármikor tanulhat még, ha majd maga dönti el, hogy mit akar. A fiamnak tetszett az ötlet. Irány hát a szakmunkásképző, ahová fel is vették nyomban. Elégedettek voltunk, de egyik ismerősünk szavai elbizonytalanítottak:

- A te fiad?! Egy szakmunkásképzőben? Miért nem próbáltátok meg az egyetemet? Manapság nem kell tudni, csak fizetni, és a te fiad sem butább a másénál. Én biztosan nem adom az enyémet ilyen piszkos munkára, hogy a keze olajos legyen! - húzta közelebb oltalmazóan magához a tízéves kisfiát.

Hirtelen lelkiismeret-furdalásom lett, hiszen manapság már majdnem mindenkinek van diplomája. A szülők büszkén, egymás szavába vágva újságolják, kinek merre fog tanulni a csemetéje: jogásznak, pénzügyi szakembernek, számítógépes programozónak. Hát pont az én gyermekem lesz proli? Hirtelen rossznak és gonosznak éreztem magam... Aztán gondolkodtam még egy sort, és tudtam, hogy jól döntöttünk.

Lehet, hogy be fogja piszkítani a kezét és fáradt is lesz, de az a fontos, hogy szeresse a munkáját. Láttam már életunt banktisztviselőt és botcsinálta jogászt, hogy a diplomáját pénzen vett sebészdoktorról már ne is beszéljek - biztos, hogy ők azt a munkát végzik, amire hivatottak? Szerintem felemelőbb érzés jó mesterembernek lenni, mint pocsék sebésznek...

Vannak olyan szülők is, akik a gyermekeikkel akarják megvalósíttatni a saját be nem teljesedett álmaikat. Az egyetemek és főiskolák ontják magukból a jogászokat, a könyvelőket és a számítógépes szakembereket, akiknek a fele lassan munkanélküli lesz, miközben egy jó mesteremberért tűvé kell tenni a várost. Hát mikor lesz már ismét becsülete a munkának?

Meg sem tudom tippelni, hány diplomás fiatal árul a piacokon meg a butikokban, a fiók mélyére süllyesztve a nehezen és drágán megszerzett diplomáját. Valószínűleg nem is azt tanulták, ami igazán érdekelte volna őket. Talán mindannyian boldogabbak lennénk, ha nem hinnénk, hogy kötelező rögtön valami életreszólót választani. Nem hiszem, hogy minden végzős el tudja dönteni azt, amivel a felnőttek sincsenek sokan tisztában - a küldetését, a célját ebben a világban. Több mindenben ki lehet és kell próbálnia magát az embernek. Lehetséges, hogy csak sokkal később jövünk rá, mi a feladatunk az életben.

Biztos vagyok benne, hogy minden szülő jót akar a gyerekének. De nem elég a jót akarni... Biztos, hogy jó az a gyerekünknek, ha nem szoktatjuk munkára, ha lenézően nyilatkozunk előtte bizonyos szakmákról, amelyekben talán szívesen dolgozna, és eleve - nem tanítjuk meg a munka szeretetére? Nem fosztjuk-e meg őket valami nagyon fontos, még ha átmenetileg nem is divatos értéktől?

Az ismerősöm, akiről fentebb írtam, nem gazdag. Évtizedek óta hivatalnokként dolgozik havi fixért, amit sokszor késéssel kapott csak meg. Soha nem volt bátorsága munkahelyet változtatni, megvalósítania önmagát. És talán nem is lesz soha. Biztos vagyok benne, hogy imádja a gyermekét és bármilyen áldozatot vállalna érte, mint mi mindannyian. Azonban még nem tudhatja, hogy mit hoz a jövő, és milyen képességekkel áldotta meg az ég a kisfiát, de egy biztos: dolgozni már nem fog szeretni, hiszen a mama megmondta, hogy nem piszkíthatja be a kezét ...

Göreiné Pap Ildikó